Megszelídült ősasszony (Villő története)
A szülésről nem tudok írni, minden mellékes dolognak tűnik, ami eszembe jut. Egyszerűen jó volt ott lenni és jó volt megélni.
Lili császárral született, de Bíbor szeretett volna szülni. Ezért is akart elmenni az információs hétre. Ráhagytam a döntést. Én meg közben tulajdonképpen nem szerettem volna. Nem értettem, mi szükség van egy „csoportterápiára”.
Mire a hétnek vége lett, 180 fokot fordult bennem a dolog. Szinte egyszerre mondtuk ki: „De jó lett volna ezt az első gyereknél tudni!”
„Mínusz 20 fok”, amikor is az információs estre igyekeztünk. A kapuban közölték, nem jó helyre jöttünk. Menjünk Ágihoz. Ági meg mondta, menjünk vissza, az információ rossz. Rohangáltunk A-ból B-be, B-ből A-ba. Közben Lili kockára fagyott a babakocsiban. Rosszul kezdődött, de aztán jó volt.
A várandósság alatt semmi különös nem volt. Na, de a vége igen kusza lett. Az egyik orvos ezt mondta, a másik amazt. Az egyik kórház császárt mondott, a másik meg adott plusz két hetet. Nem tudtuk, kinek higgyünk. Vártunk.
Vártunk és vártunk.
Tíz nappal a kiírt időpont után végre elindult Villő. Mi meg be a kórházba.
Mikor Bíbor kijött a vizsgálóból, mondták neki, hogy ne nagyon öltözzön fel, mert megyünk a szülőszobára. Ő meg szó szerint vette. Nekem meg odalökte a szülésznő: „Apuka, ma ebből szülés lesz”, olyan megnyugtató volt hallani, hogy nem vágás.
A vajúdás alatt többször ki kellett kísérnem Bíbort a mellékhelyiségbe, majd leszakadt a gatyám, bőrövem, úgy kapaszkodott belém.
Mikor Bíbor ült az ágyon, az első kötelező („és mozogni sem szabad”) CTG-vizsgálat alatt zavarta, hogy nem ér le a lába, kerestünk a szobában valami fellépőt, de nem találtunk. Odatettem a forgó széket, de az nem volt jó, mert forgott. A szülés végén, amikor már minden megvolt, gyerek, lepény, gátvarrás stb., és pakoltam a cuccainkat, cipő, ruha…, vettem észre az ágy alatt a fellépőt. Jót mosolyogtunk.
Fél óráról fél órára növekedett a fájdalom, és ugyanúgy pittyegett a gép, ahogy Bíbor jajongott. Jajongott, inkább üvöltött, mint egy ősasszony. A vége felé egyre bizonytalanabb voltam, hogy jó-e, hogy ott vagyok, jó-e az, amit csinálok, vagy egyáltalán mit csináljak. Nem volt visszajelzés, csak az üvöltés volt. Csak hordtam a fejére a vizes zsebkendőt, amikor úgy éreztem, megszikkadt, megnedvesítettem újra. Tartottam hátulról, és ha elmászott a hasán a CTG, visszaraktam.
A legdurvább emlék, amikor a lába között előbukkant Villő feje. Mondták, hogy „anyuka, most megsimogathatja a babája fejét”, és akkor megszelídült az ősasszony. Akkor ott Villő annyira hasonlított Lilire, mintha ő született volna meg kétszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése