Nincs legális út

Nincs legális út

Adjatok, kérlek, adjatok,
egy csipetnyi joghézagot,
hogy biztonságban, szabadon
tehessem, ahogy akarom!

Nincs bátorságom egyedül,
és azt is tudom legbelül,
nincs ahhoz sem, hogy úgy, mint rég
hagyjam, hogy újra megtegyék.

Megtegyék, és ne én tegyem,
nincs őserő, csak félelem,
kiszolgáltatott rettegés,
tűrés és néma reszketés.

Felerősített fájdalom,
erős, de meddő – nem hagyom!
Tudálékossal küzdelem,
fenyegetés, ha nem teszem.

Gondoskodás és nyugalom,
legközelebb így akarom,
és hiába a rendelet,
ember vagyok, nem gépezet!

Megszánni nem fog senki sem,
így hát magam is megteszem,
vagyis hát ketten – ő meg én,
a lét innenső küszöbén.

Remélem, s sejtem: nincs veszély,
Menny és Föld bennünk összeér,
s szeretet szárnyán szívesen
kísérsz bennünket, Istenem!

/B. A./

(Közzétéve a szerző engedélyével. Ezúton is hálás köszönet érte!)

Segíthetsz az aláírásoddal!

AnyaBaba-barát szülészeti referencia intézményt, hogy minden szülészeti ellátónál ez legyen a norma!

2013. november 25. - Dorka születése

Dorka születésének előzménye sajnos egy 3 év 3 hónappal korábbi programozott császármetszés volt (farfekvés, és a rosszul megválasztott orvos miatt :( ). Most mindenképp olyan kórházat és segítőket szerettem volna találni, akik lehetővé teszik a természetes hüvelyi szülést. Így esett a választásom az István kórházra, Boros Juditra és Rákóczi Ágira.

Dorka terhességem alatt össze-vissza forgott, minden alkalommal más-más irányban feküdt a pocakban - hol farosan, hol fejvégűen, mígnem a 35. héten úgy tűnt, lecövekelt - persze popsival lefelé, mint a Bátyja :(.
A 37. hét végéig vártunk, hátha megfordul - persze nem tette. Akkor kellett eldöntenem, vállalom-e a külső fordítást. Hosszú vívódás után végül beleegyeztem, így a 37. hét utolsó napján Siklós főorvos megfordította Dorkát a pocakban. A próbálkozás sikeres volt, Dorka ezután fejvégű fekvésben is maradt, és a sok aggodalmam ellenére nem lett semmi baja a manővertől! ;)

November 18. volt a terminus napja. Doktornő a legeslegutolsó dátumot írta be időpontnak, amit csak tehetett, hogy legyen időnk, ha túlhordanám. Örök hálám érte! Ugyanis természetesen túlléptük a terminust - max szűk 1 hetet kaptam még: hétfőre esett a terminus napja, vasárnap estig kaptam a haladékot: ha addig nem indul be, ballonos szülésindításra be kell feküdnöm a kórházba. Ezt sem szerettem volna, de még mindig jobb lehetőség volt, mint a császár...

Péntek délután egész jó kis fájások kezdődtek: erősebb alhasi görcsök, folyamatosan, de rendszertelenül (20, 17, 13, hajnalban olykor már 8 percenként!).
Már kezdtem örülni, hogy beindult a szülés, de hajnali 1/4 5-kor leállt a folyamat, és én elaludtam. :/
Szombat délben aromaterápiás "szülésindító" masszázsra mentem, hátha segít valamit... A masszázs alatt is volt 3-4 kisebb fájás, és utána megint folytatódott a pénteki történet: 20, 17, 13, 10 perces fájások, bennem újra hurrá-hangulat, hogy akkor ma éjjel!, mígnem hajnali 1/4 5-kor megint elvágták :(. Szomorúság, kétségbeesés, hogy be kell menni szülésindításra, nincs mese. :(
Eljött a vasárnap este, az indulás ideje, és néhány kósza fájásocskánál semmi több. :(

Este 1/4 9, István kórház. Elfoglaljuk Párommal az egyik szülőszobát. Kb 10 percenként érzek fájásokat a labdára ülve, de semmi komoly. Kb 1 óra múlva átküldenek a CTG szobába - baromi hideg van, egy másik kismama is ott van a párjával, láthatólag már jóval előrébb tart, mint én: kb 3 percenként sikítozik, tépi a haját, kiabál, a párja próbálja nyugtatni, lassan fújtatva lélegezni helyette. :D
Nálam 2-3 fájást jelez a gép, de olyan gyengéknek érzem őket, mint kb a 2 hónappal korábbi jóslókat.. :(
Visszamehetünk a szobába, este 10 órára ütemezik a ballonos szülésindítást.
A szobában illóolajat csepegtetek a párologtatóba (hmmm, fincsi nagyon! :) ), bekapcsolom az alkalomra válogatott zenéimet. Pont olyan hullámzó a zene, mint a "sodrások" a méhemben.  A labdán rövid idő múlva újra jönnek a fájások, de nem "halálos" :), jól esnek! Esküszöm, élvezem! Örülök nekik! :)

3/4 11 után szólnak, hogy menjek, felteszik a ballont. Már épp ideje! - gondolom - hogy lesz így elég időm reggelig tágulni tőle?! De már nincs miért feltenni!! Úgyis kiesne, mivel már 5cm-re nyitva vagyok!! Juhéjj!! :D
Akkor hazamehetek? Fogadkozom, hogy reggel visszajövök! Innen már sehova - mondja a doki. :/ Pedig úgy hiányzik a Kisfiam! :( Ez az első éjszakánk külön! :((

Pihennem kéne, mert péntek óta alig aludtam pár órát, hiszen éjszakánként vajúdtam. De nem tudok. Egyre sűrűbben jönnek a fájások a labdán, és túl izgatott vagyok ahhoz, hogy aludjak.
Elpityeredek - hiányzik a Kisfiam! :(

1/4 6-kor burkot repesztenek. Alkudozok, hogy nem várhatnánk-e meg, hogy magától repedjen, de az éjszakás szülésznő lehurrog: már így is egy héttel túl vagyok, mit akarok még?!
A magzatvíz szerencsére szép tiszta.

6 óra. A méhösszehúzódások egyre sűrűbbek. A szülésznőm 7-1/2 8-ra ígérkezett - még a végén nem ér ide! - viccelődünk.

3/4 8-ra befut Ági. Én továbbra is a labdán, de mostmár nem megy csak úgy félvállról. :) Előttem egy magas támlás fotel, mögöttem a Párom egy széken. A szünetekben kapaszkodom a támlába, ringok, rugózok a zenére a labdán, de a fájásoknál jobban esik, ha hátradőlök a Párom ölébe - valahogy úgy jobban "kisimulnak a hullámok", kevésbé fájnak a görcsök.
Ági megnézi, hol tartunk, hol van Dorka buksija: már meg tudja érinteni, kitapogatja a kutacsokat - Dorka forgatja a kis fejét, köszönt nekem! :) - mondja Ági. Igen, érzem! :) - helyeslek.

Nem tudom mikor, (talán 10 körül?) Ági, a szülésznőm nospát javasol, hogy ellazítsa a szülőcsatorna szöveteit, izmait. Injekcióban vagy bemasszírozva szeretném? Hát persze, hogy masszírozva! Viszont akkor le kell feküdnöm, hogy ne folyjon ki egyből. Sebaj, próbáljuk meg. Fekve erőteljesebben jönnek a fájások, és már sűrűn (szerintem kb 3 percenként), viszont köztük egy-egy pillanatra bealszom, még álmodom is! :) Valamit valamiért...
Kb eddig a pontig csak a levegőt fújtam ki, egyre erősebben, de itt már kezdenek jönni a hangok is, mélyről: óóóó, áááá... Nem tudom, "kívülről" milyen, de nekem mondanom kell őket, segítenek a hangok, közben markolom a párnát. A fájások között - ha épp nem álmodok - mosolygok: és igen, eljutottam idáig! Boldog vagyok!
Aztán hallom, hogy Ági Doktornővel beszél telefonon. "Már próbáltalak hívni! Hú, a másik épületben vagy? Siess nagyon!" Ekkor már nem nagyon nyitom ki a szemem a fájások között sem. Érkezik néhány "kétpúpú" fájás: még nincs vége az egyiknek, már kezdődik is a másik.
Befut Doktornő. Még rámosolygok, hogy tudja, bár már keményen dolgozok, és nem nagyon létezik a külvilág, de boldog vagyok! :) De már jön is a következő hullám - azt hiszem egyre hangosabbak az óóóó-k, az áááá-k, talán már cifrázom is. :)
Nem jó már feküdni, szeretnék feltérdelni, vagy valahogy függőlegesbe kerülni. De hogyan?! Se kötél, se bordásfal, se semmi alkalmas magasabb kapaszkodó... A padló is kemény lenne. Marad az ágy a térdeléshez, de hova, mibe kapaszkodjak, támaszkodjak? Nincs sok idő kísérletezni, már szinte egymást érik az összehúzódások. Doktornő felteszi az ágyra a labdát - támaszkodjak arra. Egy-két fájás erejéig ráhajolok, de kérnek, inkább emelkedjek fel függőlegesbe, hogy segítsen a gravitáció. Nekem is jobb lenne úgy, de nem stabil a labda, tartanom kell, hogy ne guruljon el folyton. Így nem jó. Nincs fix kapaszkodóm! Javasolják, a fájásoknál szinte üljek be a sarkaim közé, de nem kényelmes úgy sem. Hiányzik valami kapaszkodó!
"Szeretnék a Párom ölébe ülni szemből!" - mondom, de felültetik az ágy végébe, szétterpesztett lábakkal. Ezt nem értem. Hogy fogok így az ölébe ülni?! Én egy székre gondoltam, hogy üljön!
Kérnek, hogy üljek elé, és dőljek hátra az ölébe. De én nem így akarom! Nem esne jól hátradőlni! De szükség lenne rá, próbáljam meg! - kérnek.
Ági kérdezi, hol érzem a nyomást, amikor jön a fájás? A fenekemben - mondom én. Jóóó, jóóó, nagyon jó! - biztat Ági.
Egy-két fájás után kérnek, hogy emeljem fel a talpamat, tegyem az oldalukra, húzzam fel a térdem. Na neee! Ezt már tényleg nagyon nem szeretném! Szükség lenne rá - kérlelnek.
Eddig minden csodás volt - ekkor kezdtem el szenvedni. Nagyon nem esett jól ez a hátonfekvő póz, de már tolnom is kellett, nem volt mese! Aztán jött még néhány nehezítés: toljak még, akkor is, ha már nem kell, vagy épp ne toljak, akkor sem, ha kell! Nem tudtam, mi az ok, csak azt, hogy ez mostmár nem esik jól, szenvedek! Nem tudtam már kérdezni, beszélni semmit, miérteket, csak arra koncentráltam, hogy próbáljam teljesíteni, amit kérnek, hogy segítsek a Kislányomnak! Kínlódtunk így egy ideig (fogalmam sincs, meddig), eddig olyan jól ment minden, most meg kezdtem magam bénának érezni, hogy valamiért nem megy minden olyan simán.
Amikor éreztem, ahogy a gátamat feszíti a feje, akkor már tudtam, hogy mindjárt vége, s ezt akkor már nagyon-nagyon szerettem volna! Kibújt a feje, aztán éreztem Ági kezét, hogy valamit még "rendezkedik bennem" Ő is Dorci teste mellett, és végre kicsúszott!!! Végre! Vége! Itt van!
Pár pillanat múlva már "repült" is felém kitárt karokkal, hogy megöleljem, összebújjunk a takaró alatt. Végre!!!

Puszilgattam, takargattam, simogattam pici nedves testét. Nézegettem az arcát, kezét: tényleg sokat volt a pocakban. Már nagyon itt volt az idő! A kis bőre már teljesen ki volt ázva a kis kezén, hosszú-hosszú körmöcskék voltak az ujjak végén, mint egy kis boszinak. :) Az arcán is ráncos, száraz volt a bőr. Végre kint volt! Már nagyon vártam! Nagyon megdícsértem, amiért ilyen ügyes kislány volt, és bocsánatot kértem a végén a kínlódásért - biztosan Neki sem volt könnyű!

Később megbeszéltük, mi volt a gond. A méhszájam féloldalt nem tűnt el, és ahogy nyomtam, Dorka tolta magával a kis feje előtt. Azt kellett visszatornászni - amíg én nyomtam, a szülésznő próbálta visszavarázsolni a kis feje mögé. Emiatt volt a háton póz, meg a nyomjak / ne nyomjak. És mikor kicsúszott, akkor derült ki, hogy a köldökzsinór is a nyakán volt kétszer, de szerencsére elég hosszú volt ahhoz, hogy ki tudjon bújni vele.

Pár perc múlva egy nyomásra megszületett a méhlepény is, utána történt a betapintás, nem sérült-e a hegem. Szerencsére minden rendben volt! Sehol nem szakadtam, nem repedtem, nem vágtak. :) Nem mesélném el, anno a császár után mik voltak velem... :(( Itt az első nap ájulékonyságát leszámítva (ami nálam normál dolog - családi hagyomány :D ) semmi bajom nem volt! Nem fájt semmim, boldog voltam! :)

A Párom persze kívülről máshogy látta az eseményeket, és meg is kérdezte: "Nem mondod, hogy ez jobb volt, mint a császár, ugye?" Hitetlenkedve, nevetve néztem rá: " Ezt csak viccből kérdezed, ugye? Ezerszer!!! Én élveztem a vajúdást, csak a legvége nem volt könnyű, az a fél óra, vagy fogalmam sincs mennyi, és már semmi bajom! A császár után meg... "

Bő 2 órát töltöttünk összebújva a takaró alatt, mikor elvitték Őt (Apával), megmérni, vizsgálni, fürdetni, öltöztetni.
Jó óra múlva kaptam vissza Őt, közben átköltöztettek a gyerekágyas szobába. Nagyon szűkös volt a hely 3 ágynak, az ágyak közt épp hogy elfért a 2 kis kocsi, amiben a másik két anyuka babája aludt - mondtam is, hogy köszönöm, nem kell, hogy hozzanak a babának kis kocsit - nem is fér hova, és úgysem tenném bele! :) Majd alszik velem. Ezután már a másik 2 kocsi is üresen árválkodott a sarokban, mert mindhárom baba az anyukájával összebújva aludt végig, az ágyban! ;)

3 nap múlva haza is jöhettünk, a 3 nap alatt egyetlen percet sem töltöttem a Kislányom nélkül (a születése utáni 1 órát leszámítva).

Örök hálám Boros Judit doktornőnek és Rákóczi Ági szülésznőnek, amiért végig támogattak, segítettek az úton, köszönet Siklós főorvosnak és az Istvan kórháznak, amiért lehetővé tették mindezt számomra, és persze Kicsi Lányomnak, Dorkának, amiért ilyen nagyon ügyes volt! < 3 <3 <3

Kívánok mindenkinek legalább ilyen jó élményeket és segítőket a szüléséhez!

Szeretettel

Évi

Miért is?

Az én történetem még nincs fent. Még nem jutottam el odáig, még várjuk a harmadik babát, a VBA2C-t. De addig is, átmásolom ide is a kis gondolatfüzérem, amit egy VBAC közösségbeli kérdésre szedtem össze... hogy miért is olyan fontos ez az egész...

"És hogy miért akarok szülni? Hogy a fiam/lányom úgy indulhasson el az élete útján, ahogy azt a természet/evolúció/Isten (kinek mi tetszik) rendelte, kitalálta, megalkotta.. Megkapva a vajúdásom során azokat a hormonokat/kezdőcsomagot, amire szüksége van. Kifelé haladva megkapva azokat a bacikat a gyomrába, amire szintén nagy szüksége van. Megkapva anya ölelését. Az első összebújást. A védelmet, a közelséget élete legelső perceiben/óráiban. Soha többé nem akarok a csecsemőmtől egy teljes napon át emeletekkel elválasztva lenni. Főleg élete legelső napján. Mert elemi szükséglete az ölelésem. És nekem is elemi szükségletem. És ha kimarad, mint az első két gyermekem születésekor, azt soha többé nem lehet bepótolni. Aztán azért is, mert szeretnék tudni felkelni a kisbabámhoz szülés után pár órával/pár nappal. Nem szeretnék még több összenövést a hasamba, elég, ami már ott van. Szeretném magam eldönteni, és meghatározni, hogy mekkora családom lesz. De most két császár után már a harmadikra is rettegve gyúrunk rá. Szeretném biztonságban tudni az aktuális terhességet követő pocaklakót is, és nem rettegni a császáronként drasztikusan növő rendellenesen nőtt méhlepény kockázat miatt. Szeretném az élet egyik legcsodálatosabb és legtermészetesebb jelenségét megélni... és újra az élet egyik legcsodálatosabb és legtermészetesebb jelenségévé tenni. Amiben egészséges nőnek érezhetem magam, aki éppen szül. És a kisbabámat is. És nem betegnek, akit MUSZÁJ valahogy KEZELNI, mert hát azért van itt... mert ha itt van, beteg... Szeretném a magam, a leendő gyermekem, és a férjem nevében is visszakapni a CSODÁT. Amit már kétszer is átélhettünk volna, ha én és a babám élvezünk prioritást, és nem a falon ketyegő óra, a nem teljesített centik, és a beskatulyázó protokoll. Szeretném megadni a gyermeknek azt az induló sikerélményt, hogy velem együttműködve KIKÜZDÖTTE MAGÁT az ÉLETbe. Azt a sikerélményt, amit ha bármely tetszőleges pszichológust kérdezünk, rendkívül fontos momentummá emel a szakma. Ellenben ha a nőgyógyászat átlagos személyzetével kerül szóba, jelentéktelen semmivé degradálódik e másik szakma szemében.

És végül miért szeretnék mindenáron természetesen szülni? Semmiért. Valójában nem szeretnék... legalábbis nem mindenáron. Nem baj, ha a következő babám veszélyben lévő életét egy harmadik császármetszés megmenti. Egyetlen rossz szavam sem lesz, ha így történik. Viszont ha nem vagyunk valódi veszélyben, akkor nem szeretném csak azért alávetni magamat egy nagy hasi műtétnek, a gyermekem pedig a császárral járó minden élettani hátránynak, mert "így szoktuk". Legyen császár, ha kell. De csak, ha TÉNYLEG kell."

/Kriszti, e blog indítója/

2012. október 21. - Zita születése

Zita születése

Egy sikeres VBAC története… Még mindig hihetetlen, hogy sikerült…

Mindkét kislányunkat a SOTE I. sz. Női Klinikán (Baross utca) szültem: az elsőt császárral, a másodikat pedig sikerült természetes úton!:) Íme az én VBAC történetem:

Zita születését mindenképpen az előzményekkel kell kezdenem: 2010-ben első gyermekünket, Virágot várva a szüléssel csak nagy általánosságban foglalkoztam, úgy voltam vele, hogy majd úgyis mondják, mit kell csinálni, nem lesz ott semmi gond. A császármetszés mint opció persze szóba sem jöhetett! Igen ám, csak arra nem voltam felkészülve, ahogy ő végül megszületett: a 40. hét első napján a „szokásos” CTG+vizsgálat után az orvosom magzatvíz-vizsgálatot végzett, és mivel nem találta tisztának, megindította a szülést. 5 óra vajúdás után fájásgyengeség miatt sajnos a műtőben kötöttünk ki (akkor ezzel nem is foglalkoztam, hihetetlen boldogság töltött el, hogy megszületett a kicsi lányunk). Szerencsére sem a felépülésnél, sem a szoptatásban semmi hátrányát nem láttam ennek. Lelkileg viszont nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy császárral született meg az első gyermekünk: űr maradt bennem, mert nem voltam felkészülve arra, hogy úgyis lehet szülni, hogy megindítják a szülést és abból még akár a műtőbe is vezethet az út . Sokáig keringtek bennem a „De mi lett volna, há”-k: ha pl. még várunk egy kicsit, vagy pl. tudom, hogy bizonyos testhelyzetekkel is segíteni lehet az eseményeket (és hogy produkálni tudjuk az 1ujjnyi/óra tágulást…) Ahhoz is kellett az első szülésélmény, hogy rájöjjek, hogy nekem nagyon is tudatosan kell készülnöm a szülésre. Így mikor 2012-ben megtudtuk, hogy nemsokára 4-en leszünk, már akkor eldöntöttem, hogy ezúttal hogyan nem szeretnék szülni, császárral.

Persze kérdésem akadt bőven: mit tehetnék annak érdekében, hogy ezúttal végre sikerüljön szülnöm, és mi van, ha így sem sikerül? De azt éreztem, hogy Virágnál is sikerült volna, ha agyban ott tudok lenni, ha fel vagyok rá készülve, hogy (sajnos) (a Baross utcában) úgyis tudni kell szülni, ha megindítják a szülést és mesterségesen generálják a fájásokat. Aztán jött a dilemma a kórházzal és az orvossal kapcsolatban is: váltsak? Ne váltsak? Így már viszonylag korán feltettem a nagy kérdést az orvosomnak, hogy mik a kilátások. Ő akadályát nem látta a természetes szülésnek, persze elmondta a kockázatokat, és attól tette függővé, hogy mindenki rendben legyen (persze én is próbáltam felkészülni, hogy bár nagyon-nagyon szeretném, lehet bármi, ami miatt megint a műtőben kötünk ki – bár meg kell valljam, nem nagyon tudtam meggyőzni magam, hogy ezt is el kell tudni fogadni), a kórházi protokoll alapján pedig az utolsó UH alapján a baba mérete lett volna a szempont a szülési lehetőségeknél. A dilemma hosszú hetekig, már jóval a félidőn túl is nyomasztott, de valahogy azt éreztem, hogy császárbarát kórház ide vagy oda, nekem akkor is sikerülni fog ezzel az orvossal és itt a természetes szülés.

Amellett, hogy mindvégig csak reménykedni tudtam, hogy minden rendben lesz, igyekeztem a magam részéről mindent megtenni a „siker” érdekében: a testi-lelki felkészülés érdekében figyeltem a súlygyarapodásra, és kb. félidőtől kismamajógára is jártam, ami rengeteget segített főleg a 3. trimeszterben jelentkező fizikai tüneteinek enyhítésében (mint pl. a hát- és derékfájás), és jó alkalom volt arra, hogy csak a babára és magamra figyelhessek. Abban is segített, hogy merjek olyan gyakorlatokat csinálni, amiket egyébként lehet, hogy nem mertem volna (mert pl. egy kicsit nyomtam vele a pocakot), viszont nagyon jók voltak a csípőlazításra, és később a szülésnél a fájások könnyebb elviselésére, a baba útjának segítésére!:)) A jóga és az oktató, Ágota segítségével egyszer pl. meg is fordítottuk Zitát, amikor az egyik ultrahang alapján farfekvéses volt. Az érzelmi felkészülésben is rengeteget segített a sok közös beszélgetés Ágotával, akihez mint dúlához is bármikor bármilyen kérdéssel fordulhattam, a szülés alatt is (telefonon tartottuk a kapcsolatot). Nagyon köszönöm neki!

Ahogy közeledett a terminus ideje, már nagyon izgatott voltam, hogy mi lesz velünk. Rossz volt a bizonytalanság, hiszen még a szülés spontán beindulásáról sem volt tapasztalatom, nem tudtam, ha el is jutunk egyáltalán odaáig, nálunk vajon hogy lesz majd.

Bár jóslófájásaim voltak, de az utolsó hét elején még semmi jele nem volt a szülésnek, a méhszáj zárt, a baba feje pedig magasan fent volt, az orvosom nem látta túl sok esélyét annak, hogy magától beindul a szülés, indításról meg nem lehetett szó a császáros előzmény miatt. A kérésem az volt, hogy ha már tuti, hogy csak a császár jöhet szóba, akkor legalább úgy történjen, hogy már beindult a szülés.

Azt megbeszéltük, hogy a terminusig várhatunk a spontán beindulással, de mivel az október 21. volt, és az október 23. előtti hosszú hétvégére is esett, az orvosom azt javasolta, hogy 19-én feküdjek be a Klinikára megfigyelésre. Ekkor úgy éreztem, hogy az egész addigi azon munkálkodásom, hogy sikerüljön a természetes szülés kútba esett, mert hát hogy fogok én bármit is tudni tenni távol a megszokott otthoni környezettől.

A következő CTG+vizsgálat után azt mondta az orvosom, hogy a pár nappal azelőtti állapothoz képest lassan, de azért haladtak előre a dolgok, szűk 1 ujjnyi méhszájjal és egy picit lejjebb jött babafejjel úgy engedett haza, hogy hátha még aznap beindul a szülés, és akkor egy kis rásegítéssel (burokrepesztés) meg is lesz a baba. Mindenesetre a vizsgálat megtette hatását, mert kicsit besűrűsödtek és erősödtek a jóslófájások, de sajnos aznap szülés nem lett belőle, úgyhogy másnap reggel jelentkeztem a Klinikán felvételre.

Kétségbeejtő volt, hogy bárhova mentem a Klinikán, mindenhol úgy fogadtak, hogy akkor mikor lesz a műtét. Ez nem tett jót a VBAC sikerébe vetett bizalmamnak.

Miután mindenkivel sikerült megértetni, hogy én most csak szülés előtti megfigyelés céljából és NEM császárra jelentkezve kerültem ide, elhelyezkedtem a szobámban. Bőgni tudtam volna, hogy na hát itt hogyan is fogok én bármit is csinálni a természetes szülés érdekében.

Azért nem adtam fel, napközben többször csináltam a jógagyakorlatokat, és többször lépcsőztem is (van olyan ismerősöm, akinél ez segített a szülés beindulásában).

Aztán jött az éjszaka: eleve nem tudok új helyen az első éjjel normálisan aludni, és éjfél körül azt vettem észre, hogy olyan fájásaim vannak, amikkel már nem tudok aludni: kb. 1-1,5 óra után elkezdtem mérni, és szépen beálltak 10 percesekre: kezdtem örülni, hogy ha így haladnak a dolgok, még aznap szülünk!:)

Az éjszaka így telt, sajnos a fájások között nem tudtam aludni (még nyugis zene hallgatásával sem), mert arra nem volt elég időm, vagy mire éppen elszunnyadtam volna, már jött a következő fájás, amit már nem bírtam ki fekve, térdelnem vagy ülnöm kellett. Úgyhogy nálam nem működött az, hogy 10 perces fájásokkal két fájás között még simán lehet aludni. Próbáltam azért a jógán tanult gyakorlatokkal (légzés, testhelyzet változtatás, befelé fordulás, átengedni magam a fájdalomnak, hagyni, hogy a testem tegye a dolgát) segíteni az eseményeket.

Aztán reggel elkezdett távozni a nyákdugó is, aminek nagyon örültem, és kezdett egyre valóságosabbnak látszani a VBAC sikere. Szinte el sem hittem, hogy mindez velem történik (hogy megtörténhet), hiszen az első szülésemnél ilyen dolgok megtörténéséig el sem jutottunk.

Az éjszakai „sikerek” után napközben viszont semmi nem történt. Leálltak a fájások. Csak délután kezdődtek újra, de teljesen rendszertelenül. Teljesen elszomorodtam, hogy ebből ma sem lesz semmi…

Már előre féltem az éjszakától, hogy megint nem tudok majd aludni: valamit azért sikerült két fájás között, de kb. fél 1 körül arra eszméltem, hogy ezek a fájások már nagyon erősek: mértem, de abszolút rendszertelenek voltak (8-10 percesek, majd egy pár 6-7 perces, majd megint 8-10-15 perces, rövidebbek is voltak mint az előző napi 10 percesek).

A lényeg, hogy a protokoll szerint 5 perces rendszeres fájásokkal kellett volna csak jelentkezni a nővérszobában, de hát én arra várhattam, nem jöttek.

Már nagyon rosszul voltam, 1-1 fájást csak az ágyba kapaszkodva, görnyedve bírtam ki. Már semmi nem enyhítette a fájdalmat, sem a légzés, sem a fájdalomnak átengedésre koncentrálás, csak azt éreztem, hogy ez egyre rosszabb, és legyen már vége. Az erős fájdalom miatt már az sem érdekelt volna, ha megcsászároznak.

Nem tudtam hogy állunk, mi lesz velünk, de szóltam a férjemnek, hogy induljon el, mert azt nem tudom hogy mi lesz, de valami lesz, mert én ezt már nem bírom…

Ezután a szülésznőmet is fehívtam, és az ő tanácsára éjjel 3 körül megmutattam magam a nővérszobában. Végig azon izgultam, hogy csak a baba jól legyen, mert ha nem, azonnal visznek a műtőbe. Elmentünk egy mini CTG-zésre a nővérszobába és hál’Istennek minden rendben volt. Aztán megvizsgált az ügyeletes orvos, és közölte, hogy gyorsan szóljanak az orvosomnak, mert különben nem fog beérni, mert már 3 ujjnyinál tartunk. Ez nekem akkora erőt adott, nagy boldogan mentem vissza a szobába a szülős táskámért, és már mentünk is le a nővérkével a szülőszobára. Ekkor már hajnali 4 óra felé jártunk. Útközben még szóltam a szülésznőmnek, hogy jöjjön, mert úgy tűnik tényleg szülünk. A szülőszobán mondták, hogy már tud rólunk az orvosom is, úgyhogy úton volt a „csapat”!

Izgatott voltam (féltem is,) de annyira jó is volt, hogy végre itt tartunk, a szülőszobán csak 1 másik kismama volt, úgyhogy nyugalom volt, megkaptam azt a szobát, ahol első gyermekemmel is vajúdtam, rámkötötték a CTG-t, kértem labdát, és kaptam is (annyira örültem, hogy nem fektettek le), és a hajnali csöndben azon hintázgatva vártam a többieket. A szülőszobai nővérke rámtette a CTG-t, behozta nekem a labdát és lekapcsolta a nagyvillanyt (annyira jól esett a figyelmessége), úgyhogy csak egy kis lámpa adott fényt.

Pár perc múlva megérkezett a férjem, aztán az orvosom is. A vizsgálat után kiderült, hogy már 4 ujjnyinál járunk!:) Ez megint csak adott egy nagy adag energiát! 1 ujjnyit haladtunk a tágulással addig, amíg leértem a szülőszobára.

Nemsokára megérkezett a szülésznőm, bekötötte az infúziót és jött a burokrepesztés. Emlékeztem, hogy Virág születésekor ez nem volt valami kellemes, úgyhogy megkértem a férjemet, hogy az egyik fülemre tegyen be nekem zenét (amit egyébként is hallgattam a várandósság alatt, és amit ezért mi csak babazenének hívtunk), hogy az is segítsen ellazulni.

Szóval így jött a burokrepesztés, de még előtte rutinosan megkérdeztem (mert mindent szépen meg kell kérdezni, nem utána sopánkodni, hogy ezt sem lehetett meg azt sem lehetett), hogy utána felkelhetek-e. Ezt is megengedték (volna), amit az első szülésemnél egyébként nem (ott akkor a köldökzsinór előreesés veszélye miatt). Na, de erre már nem került sor, mert a burokrepesztés után mondta a szülésznőm, hogy szóljak, ha jönnek a tolófájások. Jött is egy fájás, és hát bizony az volt.

Kértem, hogy ne kelljen lefeküdnöm, hadd ülhessek (már amennyire lehet kengyelbe tett lábakkal ülni), és ennek sem volt semmi akadálya, még egy kispárnát is kaptam a fejem alá a nagyobb kényelem érdekében, szóval abszolút "kényelmes" pózban lehettem (ami számomra a korábbi tapasztalataimmal ellentétben megintcsak elképzelhetetlen volt, hogy ez is lehetséges), egyik fülembe pedig továbbra is ott szólt a „nyugizene”. Szóval itt már a végén jártunk, sajnos hiába a tudatos készülés, ott akkor a kimerültségtől már nem sikerült mindig szépen és hatékonyan venni a levegőt és ügyesen nyomni. Közben a babát végig biztattam, hogy nagyon ügyes! Engem pedig a csapat, hogy ügyes vagyok, jól csinálom (ez nagyon jól esett, és nagyon sok erőt adott). Szegény férjem csak a kezem simogatásával tudott segíteni, de akkor az ott mindennél többet jelentett.

Az utolsó fájások előtt már úgy éreztem nem bírom tovább ezt a végeláthatatlan feszítő, szétszakadok érzést, és nincs erőm többet nyomni sem, úgyhogy meg is kérdeztem, hogy mennyi van még, mert már nem bírom. Erre a szülésznőm : „Hát innen már nincs visszaút?! Ha ügyes vagyok 1, de max. 2 fájás és megvagyunk!” A következő fájáskor pont nem sikerült jól vennem a levegőt, úgyhogy 2 lett belőle.

…És 2012. október 21-én hajnali 5:40-kor (ismét) megszületett a CSODA, második kicsi lányunk, Zita, akivel együtt küzdöttünk meg a természetes szülés élményéért.:)

A burokrepesztéskor mekóniumos volt a magzatvíz, úgyhogy Zitát a kibújás után egyből elvitték beoltani. Ilyenkor (ez utólag derült ki) szoktak adni oxitocint (hogy gyorsítsák az eseményeket), de nálunk ugye erre már nem került sor, mert egyből jöttek is a tolófájások. Utólag ez is olyan jó érzéssel töltött el, hogy annyira ügyesek voltunk, hogy még erre sem volt szükség. Az első, amit megláttam a kicsi lányból, az a nagy talpa volt, és meg is jegyeztem, hogy hát ezért rugdosott olyan nagyokat.:)

Az azonnali elvitel miatt sajnos elmaradt az, hogy szülés után egyből a hasamra tegyék a babát (amit eredetileg elképzeltem), de az már tényleg hab lett volna a tortán, és emiatt nem maradt bennem rossz érzés.

Részemről teljes volt a sikerélmény: el sem akartam hinni, hogy megcsináltuk, hogy sikerült (és ezt többször is hangoztattam), és megkönnyebbülés volt, hogy végre megszűnt a fájdalom (az utolsó 2 tolófájás előtt már nagyon az erőm határait feszegettem).

A gátmetszést észre sem vettem, csak utána kérdeztem, hogy szükség volt-e rá.

Míg Zitát elvitték (Apa ment vele) az orvosom ellátott engem, ami a szüléshez képest már szinte egyáltalán nem fájt. Nagyon féltem a császáros heg betapintásától, de gyakorlatilag észre sem vettem, az orvosom nagyon ügyes volt. Miután engem rendbetettek, pár perc múlva jött Apa Zitával, aki már nagyon cuppogta a kezét: kapott is egyből cicit, és kb. 20 percet magunkra hagytak (ez is annyira jó volt!:)), és ez a kis ajándék békésen szuszogott ott mellettem.

Sajnos utána megint vissza kellett adnom megfigyelésre (a mekónium miatt), mi pedig tovább beszélgettünk Apával – bár én csak azt tudtam ismételgetni, hogy hihetetlen, hogy sikerült.

A szülés napján nagyon gyenge voltam, sikerült többször el is ájulnom, úgyhogy a kicsilányt csak másnap reggel kaptam meg, de onnantól kezdve már vissza sem adtam!:)

Az egész hihetetlen élmény volt, a fájdalom része azért nagyon kemény volt, de összehasonlíthatatlanul jobb így szülni (legalábbis nekem), mint császárral. A szülés előtti befektetésnek akkor nem örültem, de így utólag jó volt, mert amilyen rendszertelen fájásokkal végül a szülőszobára mentünk, otthonról nem biztos, hogy egyáltalán elindultunk volna a kórházba.

És annyira örülök, hogy tényleg sikerült teljesen természetesen, mindenféle külső beavatkozás nélkül (amit ugye nem is lehetett volna a császáros heg miatt, még oxitocint sem adhattak volna, ezért is izgultam nagyon, hogy mi lesz, de olyan jó, hogy végül nem is volt szükség semmire, idegen dolog csak a branül volt a kezemben az infúzió miatt) szülni. Annyira jó volt, hogy minden történhetett a maga ütemében, és hagyták, hogy Zita akkor szülessen meg, amikor akar (és ő egyébként pont a terminus napján akart megszületni), hogy csak kérni kellett, és amennyire lehetett alternatívvá tehettem az annak nem igazán mondható szülőszobát (nem kellett lefeküdnöm CTG-zés közben, hanem kaptam labdát, és a kitolásnál is lehettem félig ülő helyzetben, nem pedig teljesen vízszintesben).

Nem tudom, hogy akartam-e valaha is ennyire bármit is, mint azt, hogy ezúttal végre átélhessem a természetes szülést. Most értettem meg és tudtam helyrerakni magamban sok mindent az első szülésemmel kapcsolatban is, és sok minden, amit nem tudtam elfogadni helyreállt bennem. De azt hiszem a legnagyobb sikerélmény, hogy be tudtam bizonyítani – elsősorban magamnak –, hogy KÉPES VAGYOK szülni! Köszönöm a Jóistennek, hogy ezt átélhettem, és köszönöm Mindenkinek, aki ebben támogatott és mellettem volt!

2014. február 11. - Bence születése

Nagyon remélem, hogy a történetem erőt ad más VBAC előtt álló anyáknak.

Még jobban örülnék, ha első szülő nők is erőt meríthetnének a tapasztalatainkból, hogy minél kevesebb esetben forduljon elő a szülés sürgetése és a műtét - amennyiben valóban nem indokolt.

Íme a mi történetünk:
Első szülésemre teljes gőzzel készültem (2012 április). Elképzeltem, hogy mennyire csodálatos élményben lesz részünk. Férjemnek, fiamnak és nekem. Mindent elolvastam a témában (legalábbis akkor azt hittem, hogy mindent). Egy mumus volt: a császármetszés. Nekem nem lehet császárom. Kizárt! Annyira féltem tőle, hogy minden könyvben mindig átlapoztam az erre vonatkozó részeket.
Sajnos hatalmas kudarc élménnyel kellett szembenéznem, mert ugyan egy komplikáció mentes terhességen voltam túl, de altatásos császármetszéssel született meg a fiam több órás vajúdás után. Gyakorlatilag átaludtam a gyermekem születését és életem legnagyobb eseményét. A mai napig könnyek gyűlnek a szemembe, ha felidézem az akkor történteket.
Fájásokkal érkeztem a kórházba, ahol a vizsgálatok után bekerültem a vajúdóba. Itt egyre többen lettünk. Akkor még nem sejtettem, hogy ez bizony nekem nem jó, mert beszélgetni kezdtem a többi vajúdó anyukával, hogy tompítsam a fájdalmaim. Ez annyira jól sikerült, hogy egyre ritkábban jöttek a kontrakciók. Tehát a doki úgy döntött, hogy jöhet az oxitocin, amit sem én, sem a fiam nem viselt jól. Így lekapcsolták rólam. Viszont nem tágultam és a fájások sem erősödtek. Pánikolni kezdtem, hogy teljesítenem kell, milyen ciki már, hogy enyhülnek a fájások. Végre szülőszobára kerültem, de szinte ahogy felfeküdtem, jött újra az oxi. Nem tudom, hogy milyen mennyiségben nyomták belém, de jött egy olyan kontrakció, ami nem akart múlni és totál rosszul lettem tőle. Emellé társult, hogy hallottam esni a gyerek szívhangját, amitől elfogott a pánik. Szerintem itt volt egy kis eszméletvesztésem is. Arra emlékszem, hogy rohannak be az orvosok, tolnak a műtőbe és jön a császár (amire titokban akkor már vágytam). 15:39-kor született meg a fiam. Férjem vele lehetett egy darabig szerencsére. Az intenzíven ébredtem totálisan kómásan. A nővérek meg sem tudták mondani, hogy a fiammal minden rendben volt-e. Azt sem tudtam, hogy él-e vagy sem. Látogatás valamikor 5 felé volt, akkor jött a dokim és a férjem. Doktornő biztosított róla, hogy minden rendben a gyerekkel, de annyira rá volt tekeredve a köldökzsinór, hogy emiatt nem haladt a szülés. 6-kor hozták be kb. 10 percre a fiamat pólyában. Meg sem szoptathattam. Éjszaka szinte semmit nem aludtam. Általában sírtam. Hol azért, mert császárral kellett szülnöm (szar anya vagyok), hol azért, mert nem volt mellettem a kicsikém és borzasztó volt belegondolni, hogy esetleg bőg valahol (szar anya vagyok).
Másnap sírva kérdeztem a kórházban a szülésznőmet, hogy van-e így esélyem még hüvelyi úton szülni. Ő persze nyugtatott, hogy ez lehetséges.
Amikor második gyermekemmel lettem terhes rengeteget aggódtam. Hogy fogom megszülni? Maradjak a császárnál? VBAC-et akartam, de nagyon féltem, hogy belehalok majd, mert császár után szülni „képtelenség”. Megéri? Mi van, ha reped a méhem? És ez így ment éjszakáról éjszakára. Voltak napok, amikor utáltam, hogy terhes vagyok, mert meg kell szülnöm a gyereket. Mi van, ha nem úgy sikerül, ahogy én azt elképzeltem? Hiszen az elsőnél is teljesen máshogy alakult!
Valami véletlen folytán rávettem magam, hogy egy barátnőmmel elmenjünk egy VBAC körbe, ahol nagyon sok olyan dolgot hallottam, ami napokig, hetekig elgondolkoztatott és rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem ennek hatására.
A szülésznő nekem nem vált be az első alkalommal, de mivel a megszokott orvosomnál szerettem volna maradni, bizalmat szavaztam nekik ismét. Sokat céloztam az orvosomnak arra, hogy hüvelyi úton szeretnék szülni. Kérdezgettem, hogy ő milyen esélyeket lát, de valahogy mindig azt éreztem, hogy kitér a téma elől.
Szép lassan (nagyon lassan) eljutottam oda, hogy dúlára lesz szükségem. Ez köszönhető volt akkori segítőmnek is, aki nagyon tolt ebbe az irányba. Nagyon nehezen szántam rá magam, hogy felvegyem egy dúlával a kapcsolatot. Amikor megtettem, akkor is még hetekig hezitáltam, hogy menjek, vagy ne menjek hozzá. Megérezhette a bizonytalanságomat, mert kaptam tőle egy sms-t, aminek hatására felkerestem.
Áldottnak érzem magam, hogy az utam Szilvi felé vezetett. Már az első alkalom után mélyen a szívembe zártam. Volt sok találkozásunk, aminek hatására erősödtem és sokszor el is bizonytalanodtam, hogy mit kellene lépnem. Végül a 30-32. hét környékén jutottam el oda, hogy meghoztam a végleges döntést és váltottam. Átmentem egy másik kórházba (István).
Ezzel egyidejűleg orvost is váltottam. Ezt a döntést volt nehezebb megtenni.
Nem is megyek bele jobban a részletekbe. Még annyit talán érdemes elmondanom, hogy nagyon féltem. Első szülésem előtt éppen, hogy volt bennem egy kis félsz, de most néha pánik rohamok jöttek rám és sírni kezdtem a gondolattól, hogy szülnöm kell. Sem hüvelyi úton sem műtéttel nem akartam szülni. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy valaki varázsolja ki belőlem a gyereket.
Lassan jött a szülés kiírt napja, de semmi jele nem volt annak, hogy gyermekem kivágyik a nagy Világba. Kezdtem elég ideges lenni, mert első fiamnál beindult a dolog és tudtam, hogy nem a legszerencsésebb indítással kezdeni egy császár utáni szülést. Persze a dokim felkészített rá, hogy lehet, később jön a baba és ő akkor is nagyon bizakodó a vbac-kel kapcsolatban. Többször biztosított róla, hogy nem erőltetné ő sem a hüvelyi szülést, ha látná, hogy semmi esélyem sincsen rá. Nagyon nagy erőt adott ezzel nekem.
40. hetem utolsó napján mentem vissza „bemutatóra” a főorvos elé, hogy megvitassák, mi legyen a sorsom. Ekkor már beletörődtem abba, hogy ennyi volt, jön a következő császárom. Ám nemhogy az indítást nem pedzegettük, hanem még az időpontot is kitolták (február 4-e helyett 8-a lett). Igaz, hogy doktor úr azt mondta, hogy nagyon nem akar még jönni ez a baba, de ez valahogy nem vette el a kedvem. Sőt, pszichésen annyira pozitívan hatott rám az, hogy napoltuk az indítást és későbbre került a kiírt dátum, hogy itthon meg is jegyeztem a férjemnek: két napon belül tuti megszülök.
És tényleg! Aznap este 6 óra felé jöttek az első görcsök. Akkor még nem foglalkoztam vele, mert már annyiszor volt az elmúlt napokban ilyen, hogy most nem akartam előre inni a medve bőrére. Viszont jöttek fél óránkét kb. 2 órán keresztül és kezdtek sűrűsödni elég hamar. Én meg örültem, mint majom a farkának. És féltem.
Amikor már éreztem, hogy ez bizony az lesz, hívtam Szilvit és a doktornőt is.
11-kor voltunk bent a kórházban, ahol Szilvivel együtt mentünk fel a szülőszobára. Nagyon szerencsés voltam, mert ügyeletben éppen egy nagyon kedves és jó szülésznő volt mellettem (G.A.). Nem vizsgált fél óránként, nem rontott ránk állandóan. Hagyott szépen vajúdni. Sőt! Minden egyes vizsgálat előtt szólt legalább fél órával, hogy majd jönne és vizsgálna. Nagyon szimpatikus volt. Teljesen új az eddig megtapasztalt élményeim mellett.
Igazából magára a vajúdásra nagyon homályosan emlékszem vissza. Emlékszem, hogy legalább négyszer hánytam közben. Hogy viszonylag hamar melltartóra vetkőztem. Sikerült átlépni viszonylag hamar az 1-2 ujjnyis mumust. Itt még röhögni is volt erőm. Illetve emlékszem, hogy meg is jegyeztem Tibinek és Szilvinek, hogy szinte élvezem a vajúdást. Még arra is megkértem őket, hogy fotózzák le az indulóban lévő „bába csíkomat”.
Jött egy fájás, azonnal segítségért kiáltottam és már csillapították is a fájdalmat a derekamban muskotályzsályás forró vizes borogatással. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyit számít az, hogy közben valaki masszíroz, borogat. Elviselhetővé tették azt a pár másodperces-perces fájdalmat, ami ilyenkor rám tört. Meglepő volt, hogy férjem mennyire profin és hősiesen tudott Szilvivel közösen segíteni rajtam. Mintha már csinálta volna előtte.
Jött az első pszichés akadály: fél 2-től fél 4-ig semmi tágulást nem produkáltam. Még mindig csak 3 ujjnyira voltam nyitva. Persze, hogy aggódtam, mert bennem volt, hogy ismétlődni fog minden, mint első fiammal. A szülésznőm akkor már beszélt a doktornővel, hogy mi legyen a következő lépés. Arra jutottak, hogy magzatburkot kellene repeszteni. Természetesen mindenbe beleegyeztem, amit javasoltak, mert maximálisan bíztam a szakértelmükben. Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, illetve nem töltött el rettegéssel, hogy mi van, ha ez sem segít majd…
Megtörtént a repesztés. Vajúdtam tovább. Most már nem találtam annyira élvezetesnek a dolgot. Főleg, hogy nagyon rég óta ébren voltam már és kezdtem igazán elfáradni. Az idő pörgött, én meg nagyon lassan tágultam. Persze nyugtatgattak, hogy ez olyan, mint egy első szülés, ami bizony elhúzódhat rendesen.
Nem vagyok benne biztos, talán eljutottam 5-6 ujjnyira, amikor már a doktornő (B.J.) is megjelent.
A következő megpróbáltatás az volt, amikor közölték, hogy oldalt vagy háton fekve kellene vajúdnom, mert kezd ödémásodni a méhszáj. Eléggé megijedtem, hogy mi lesz. Nehezen tudtam elképzelni, hogy túlélem a vajúdást ilyen pozíciókban. Viszont doktornő meggyőző volt. Kértem tőle még egy utolsó lehetőséget, hogy az éppen érkező fájásomat ágyra dőlve vészelhessem túl és erőt gyűjthessek az elkövetkező időszakhoz. Szerencsére megkaptam. Hihetetlen, de ezek az apró dolgok erőt adtak ahhoz, hogy tartsam magam és elhiggyem, hogy túl fogom élni más testhelyzetben is a fájásokat.
Mivel nagyon nem haladtam, jött a retteget javaslat: oxitocin. Persze egy percet nem hadakoztam ellene. Visszhangoztak doktornő szavai egyik beszélgetésünkről, amikor hasonló esetben az anyuka nem egyezett bele és végül ismételt császár lett a vége. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok és mindenkinek az a célja, hogy ne legyen műtét a vége. Szó nélkül beleegyeztem. Így sikerült 8 ujjnyira tágulnom.
Itt már nagyon szenvedtem, nagyon fáradt voltam és egyre kevésbé hittem el, hogy meg tudom csinálni. Káromkodtam és átkoztam magam, hogy miért nem battyogtam be a SOTE-ra és császároztattam simán meg magam.
Doktornő nagyon sokat segített azzal, hogy végig kitartott mellettem, hitt bennem és hangoztatta, hogy képes vagyok rá, látja bennem az erőt. Komolyan el nem tudtam képzelni, hogy milyen erőt láthatott. Fájások között aludtam, olyan kimerült voltam már. Szükségem volt valami pluszra. Ekkor kértem meg férjemet, hogy küldjön barátnőmnek egy üzenetet, hogy imádkozzon értünk, mert szükségem van segítségre.
Mivel nem akart haladni a tágulás doktornő elkezdte a méhszáj tágítását kézzel. Mit mondhatnék? Nem volt egy kellemes érzés háton vajúdni, miközben tágítanak. De itt már tényleg alig voltam képben azzal, hogy mi történik. Rettegtem, hogy 10-12 óra vajúdás után jön majd a császár. Ennyit szenvedtem és kénytelen leszek szembenézni azzal, hogy nem sikerült a szülés.
Végre eljutottunk oda, hogy megvolt a teljes tágulás és jöttek a toló fájások. Barátnőm szavai csengtek fülemben, aki pár hónapja szült: „Állati jó érzés”. Nekem nem volt az. Tény, hogy jobb az összes többi szakasznál, de nálunk ez is szépen elhúzódott. Én 2 órásra emlékszem. Később kiderült, hogy sokszor többet csúszott vissza a baba, mint előre és ezért is tartott sokáig.
Én azt hittem, hogy soha nem lesz vége. Mindig felcsillant a remény, hogy mindjárt kint van, de valahogy az a mindjárt hosszú percekbe és órákba nyúlt bele. Egyik lábamat doktornő fogta, másikat a szülésznő vagy egy rezidens. Karjaimat pedig férjemnek és Szilvinek támasztottam. Itt már annyira fáradt voltam, hogy szerintem sokszor teljes önkívületben nyomtam. Csak hallgattam, ahogy a férjem és a szülésznő kiabál, hogy „nyom, nyom, nyom még mindig nyomod, nyomjad”. Azt hittem megszakadok. Próbáltam a nagy tüdőmre fókuszálni, de valahogy úgy éreztem, hogy ide én kevés vagyok. Ráadásul én máshogy nyomtam volna szívem szerint. Nekem jól esett hangot kiadnom közben, de a szülésznő (aki leváltotta az éjszakást) nagyjából megtiltotta.
A gyerkőcnek külön segíteni kellett, hogy beilleszkedjen a szülőcsatornába. Valahogy ez is sikerült. Utána meg jöttek a rémképek. Akkor most, ha bekerül a szülőcsatornába a gyerek, akkor melyikünknek van kisebb esélye a túlélésre? Miért nem hagytam, hogy simán császár legyen ez is?
És természetesen doktornő csak biztatott, hogy meg tudom csinálni és csak csináljam, amit mondanak. Hát csináltam. Nyomtam. De baromi nehéz volt koncentrálni arra, hogy úgy csináljam, ahogy „kell”.
És meghallottam a vákuum szót! Ettől aztán tényleg zokogni kezdtem magamban. Nem akarok vákuumot! Miért nem tudom kinyomni már a gyereket? Miért ilyen nehéz ez nekem?
Feltették kengyelbe a lábaimat és úgy kellett tovább nyomnom. Ez is megrémisztett. Majd doktornő felmászott az ágyamra mögém, és kitolásnál a hasam nyomásával segített tolni.
Végre eljutottunk oda, hogy kint volt a gyerkőc feje. Fantasztikus érzés volt, amikor lenyúltam és éreztem, hogy mennyi haja van. Itt nem lett volna szabad nyomnom, de egyszerűen már nem tudtam kontrollálni a dolgokat. Jött az inger és képtelen voltam teljesen visszafogni magam. Megtettem, amit tudtam, de kevés volt. Végül nyomhattam és kint volt Bence (2014. 02. 11 11:43-kor született meg - 21 és fél hónappal a császármetszésem után).
A szülésznő azonnal mondta, hogy sajnos rövid a köldökzsinór (35 cm körüli volt) és így csak a pocakomra tudja őt tenni, de ez akkor már nem számított. Sokkos zokogásba törtem ki. Sikerült! Megcsináltuk! Csak zokogtam és mondogattam, hogy el sem hiszem és borzasztóan örültem. Annyira jó volt megérinteni a puha kis bőrét, selymes haját!
A méhlepény elég hamar megszületett. Utána doktornő kénytelen volt egy betapintást csinálni a császáros hegem miatt, majd mivel repedtem és vágtak is, varrnia kellett. Ezek elég fájdalmas élmények voltak utána, de túléltem. Bence meg csak sírt és sírt. Végre elvágta apukája a köldökzsinórt és feljebb húzhattam magamon. Gyönyörű szép újszülött volt!
Egy hét elteltével azon gondolkoztam, hogy mennyire lehetek mazochista, ha olyan gondolatok cikáznak át rajtam, hogy „szeretném újra átélni az egészet az elejétől a születése pillanatáig”. Annyira szenvedtem, olyan sokszor gondoltam azt, hogy na, most visznek a műtőbe és ennyi volt. Napokkal később is sírni tudtam volna azon, hogy milyen fájdalmakat éltem át. Mégis! Fantasztikus élmény volt! Az én esetemben igaz volt, hogy, amint megszületett Bence, elfelejtettem hirtelen, hogy milyen fáradt vagyok és mennyit szenvedtem az eredményig.
Férjem, Szilvi, doktornő és az ott jelenlevő nők hiányában ezt nem tudtam volna egyedül megcsinálni. Nagyon hálás vagyok férjemnek, aki végig kitartott és hitt bennem. Sokat gondolkoztam azon, hogy talán én végig sem bírtam volna csinálni az ő helyében. Hálás vagyok, hogy mindezt átélhettük közösen és tudom, hogy még szorosabb lett a kapcsolat kettőnk között. Jó volt látni szemében a könnyeket a meghatódottságtól. Szilvi ereje, a hónapos munkák, a sok ölelése, gyengédsége, illetve a humora, amit kaptam tőle szülés közben, pótolhatatlan volt. És természetesen a doktornő, aki végig hitt bennem és biztosított arról, hogy igenis lehet az a végkimenetel, amit megálmodtam. Nagyon jól esett, amikor szülés után azt mondta, hogy büszke rám, mert nem mindenki tudta volna ezt így végig csinálni. Először nem akartam elhinni, de ma már ebből merítek erőt. Köszönöm nekik!

/Ágnes/

2013. február - Emese Nelli születése

Az első szülésem császáros volt (2007-ben) amire igazán semmilyen ok nem volt annak idején, így amikor a következő babát terveztük már előre keresgéltem. Meg is lett az eredménye, egy kiváló orvossal és egy kiváló dúlával vártuk a kislányomat egy császár, egy myoma műtétet és egy sikeres lombikprogramot követően…

2013.02.11-én kezdődött az egész.

Előtte is voltak jósló fájások, 1-2 napja valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság, de amit olyan 15.30 körül éreztem azt rögtön tudtam hogy más lesz, elkezdődött.

Jött még 1-2 fájás de utána nem jött több így lementem a fiamért Szabolcsért az oviba. Ahogy haza értünk újra kezdődtek. Nem voltak igazán erősek és csak 20-30 percenként jöttek, de azért elfogott az izgalom. Nem voltak vészesek a fájások, de fekve azért már megizzasztottak. A dúlámmal többször értekeztem, neki is az volt a véleménye hogy elkezdődött, már csak idő kérdése mikor lesz baba belőle.

Vettem egy jó kis fürdőt, a vízbe szülésfürdőt tettem, nagyon kellemes volt. Az éjszaka nehezen telt, próbáltam két fájás között aludni, ami max.20 percet jelentett, reggel viszont szinte elmúltak a fájások csak össze-vissza jöttek nem túl erősek, így fáradtan lemondtam az aznapi szülésről.

Tettem-vettem, próbáltam elfoglalni magam, kicsit pihenni is, de délutánig csak nem történt semmi. Nem tudom már hány óra lehetett amikor megint rendes fájásokra lettem figyelmes. Először nem is foglalkoztam velük, majd egy idő után azért néztem az órát, 15 percesek voltak, majd úgy 2 óra múlva 10 percesek és szerencsére erősödtek is.

Este a férjemet elküldtem aludni, a fiammal is meg volt beszélve, hogy ha jön a testvére akkor mi elmegyünk a kórházba és jön a mama vagy az egyik barátunk vigyázni rá.

Hajnali 1-kor úgy döntöttünk irány Pest, megyünk a kórházba. A parkolóban találkoztunk a dúlámmal és úgy döntöttem sétáljunk be a szülőszobára. Az első kellemetlen meglepetés ekkor ért. Mire a szülőszobára értünk leálltak a fájások, pedig már inkább 5 percesek voltak. A felvételnél kifogtuk az egyetlen olyan szülésznőt akit senkinek sem kívánok. A következő meglepetés akkor ért amikor kiderült, hogy szinte zárt a méhszáj, sírva tudtam volna fakadni, hogy még egy kicsit sem haladtunk akkor minek jöttem be. Végre megvolt a kis szobánk, berendezkedtünk, de amint visszatértek a fájások rá egy kis időre újból leálltak. A férjem aludt az ágy mellett, a dúlám mindent megpróbált hogy újra visszazökkenjek, de nem ment. Nagyon fáradt is voltam, hiszen már a 2. éjszaka voltam talpon. Reggel 8-kor el kellett hagynunk a szülőszobát, front volt, rengetegen jöttek szülni.

Az egész napot gyakorlatilag a folyosón állva, sétálva töltöttük. Nagy volt a hajtás, így minket legalább békén hagytak. Délután valamikor megint jött egy fájás, nem is foglalkoztam vele, de a dúlám mondta hogy azért mindig szóljak ha jön. Nem tudtam, de nézte az időt, kiderült hogy szépen 10 percenként sorakoznak újra. Az orvosom is bíztatott, ahol fájás van, ott szülés lesz :) Azért választottam ezt az orvost mert tudtam hogy ha valakinél szülhetek akkor az ő és később sem kellett csalódnom benne.

Lassan mindenki megszült körülöttem, nekem egyre sűrűsödtek és erősödtek a fájások, így állandó ctg-re kerültem. Sokat nem tudtam tőle mozogni, de amennyit lehetett azt sétáltam. Már csak ketten vártunk szülőszobára egy másik anyukával. Nagyon érdekes volt, ahogy egymás mellett vajúdtunk, egy idő után teljesen együtt fájtunk, összehangolódtunk. Nekem ez nagyon jó volt mert az 5 perces fájások itt alakultak 3 majd 2 percesekké. Amikor az orvosom megvizsgált kiderült hogy nagyon hátul van a méhszájam ezért nem tud rendesen nyílni hiába vannak erős 2 perces fájások. Ezen tudott egy kicsit segíteni ami cseppet sem volt kellemes, de szerencsére hatásos volt.

Este 8 volt mire szülőszoba jutott. Addigra már egymást érték a fájások, igazán fáradt voltam, de a császár még csak meg sem fordult a fejemben. Tudtam hogy megcsináljuk. Kiderült hogy a sok állástól már beödémásodott a méhszájam, így feküdnöm kellett hogy kicsit tehermentesítve legyen. Ez nagyon nem esett jól. A dúlám masszírozott, borogatott, próbáltunk valami kényelmesebb fekvő pózt találni de nem sikerült. Már csak egy pici hiányzott a teljes táguláshoz, így a dúlám javaslatára „megszöktünk” egy forró zuhanyra. Ez annyira jól esett hogy legszívesebben ott is maradtam volna, ki se jövök, de tudtuk hogy nem bukhatunk le, az állandó ctg miatt nekem ezt nem volt szabad.

Mire visszamentünk meg is volt a teljes tágulás és már csak a kitolás volt hátra. Az orvosom nem ragaszkodott a fekvéshez, így megpróbáltam az ágyon térdelve a függőlegesig emelt támlába kapaszkodva nyomni. Jó lett volna ez a póz, de a lábam annyira fáradt volt már hogy csak begörcsölt, így muszáj volt lefeküdnöm. Nagyon hosszú kitolás várt ránk, de ekkor én már nem érzékeltem az időt. Mindent hallottam amit körülöttem beszéltek, de válaszolni már nem tudtam, csak magunkra koncentráltam. A férjem amikor meglátta a feje búbját a kislányunknak még közölte is viccesen hogy ő sem lesz szőke, akkor már tudtam hogy nincs sok hátra. Megérintettem a fejét és ez újabb erőt adott. Nem sietettek, nem mondták hogy mikor kell nyomnom, hagyták hogy a lányommal úgy dolgozzunk össze ahogy az nekünk jó.

A végén csak annyit szólt az orvos hogy most már ne nyomjak csak nézzem ahogy kicsusszan. És tényleg, kinyitottam a szemem és abban a pillanatban már kint is volt a kislányom aki azonnal hangosan kiabált majd cuppogni kezdett. Azonnal mellre került, csak egy takaróval takarták be és így is hagytak minket. A lepény is így született meg, az orvos is így látott el (egy ici-pici repedés lett csak) és a kötelező betapintás idejére se vették el tőlem. Nem is érdekelt a súlya, hogy hány centi, a lényeg hogy egészséges és hogy együtt voltunk. A kórházi személyzet hogy mikor ment ki nem is tudom, senki nem zavart minket, boldogan tölthettük az első pár órát.

/Zsanett/