Zita születése
Egy sikeres VBAC története… Még mindig hihetetlen, hogy
sikerült…
Mindkét kislányunkat a SOTE I. sz. Női Klinikán (Baross utca)
szültem: az elsőt császárral, a másodikat pedig sikerült
természetes úton!:) Íme az én VBAC történetem:
Zita születését mindenképpen az előzményekkel kell kezdenem:
2010-ben első gyermekünket, Virágot várva a szüléssel csak nagy
általánosságban foglalkoztam, úgy voltam vele, hogy majd úgyis
mondják, mit kell csinálni, nem lesz ott semmi gond. A
császármetszés mint opció persze szóba sem jöhetett! Igen ám,
csak arra nem voltam felkészülve, ahogy ő végül megszületett: a
40. hét első napján a „szokásos” CTG+vizsgálat után az
orvosom magzatvíz-vizsgálatot végzett, és mivel nem találta
tisztának, megindította a szülést. 5 óra vajúdás után
fájásgyengeség miatt sajnos a műtőben kötöttünk ki (akkor
ezzel nem is foglalkoztam, hihetetlen boldogság töltött el, hogy
megszületett a kicsi lányunk). Szerencsére sem a felépülésnél,
sem a szoptatásban semmi hátrányát nem láttam ennek. Lelkileg
viszont nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy császárral született
meg az első gyermekünk: űr maradt bennem, mert nem voltam
felkészülve arra, hogy úgyis lehet szülni, hogy megindítják a
szülést és abból még akár a műtőbe is vezethet az út .
Sokáig keringtek bennem a „De mi lett volna, há”-k: ha pl. még
várunk egy kicsit, vagy pl. tudom, hogy bizonyos testhelyzetekkel is
segíteni lehet az eseményeket (és hogy produkálni tudjuk az
1ujjnyi/óra tágulást…) Ahhoz is
kellett az első szülésélmény, hogy rájöjjek, hogy nekem nagyon
is tudatosan kell készülnöm a szülésre. Így mikor 2012-ben
megtudtuk, hogy nemsokára 4-en leszünk, már akkor eldöntöttem,
hogy ezúttal hogyan nem szeretnék szülni,
császárral.
Persze kérdésem akadt bőven: mit tehetnék annak érdekében, hogy
ezúttal végre sikerüljön szülnöm, és mi van, ha így sem
sikerül? De azt éreztem, hogy Virágnál is sikerült volna, ha
agyban ott tudok lenni, ha fel vagyok rá készülve, hogy (sajnos)
(a Baross utcában) úgyis tudni kell szülni, ha megindítják a
szülést és mesterségesen generálják a fájásokat. Aztán jött
a dilemma a kórházzal és az orvossal kapcsolatban is: váltsak? Ne
váltsak? Így már viszonylag korán feltettem a nagy kérdést az
orvosomnak, hogy mik a kilátások. Ő akadályát nem látta a
természetes szülésnek, persze elmondta a kockázatokat, és attól
tette függővé, hogy mindenki rendben legyen (persze én is
próbáltam felkészülni, hogy bár nagyon-nagyon szeretném, lehet
bármi, ami miatt megint a műtőben kötünk ki – bár meg kell
valljam, nem nagyon tudtam meggyőzni magam, hogy ezt is el kell
tudni fogadni), a kórházi protokoll alapján pedig az utolsó UH
alapján a baba mérete lett volna a szempont a szülési
lehetőségeknél. A dilemma hosszú hetekig, már jóval a félidőn
túl is nyomasztott, de valahogy azt éreztem, hogy császárbarát
kórház ide vagy oda, nekem akkor is sikerülni fog ezzel az
orvossal és itt a természetes szülés.
Amellett, hogy mindvégig csak reménykedni tudtam, hogy minden
rendben lesz, igyekeztem a magam részéről mindent megtenni a
„siker” érdekében: a testi-lelki felkészülés érdekében figyeltem a súlygyarapodásra, és kb. félidőtől
kismamajógára is jártam, ami rengeteget segített főleg a 3.
trimeszterben jelentkező fizikai tüneteinek enyhítésében (mint
pl. a hát- és derékfájás), és jó alkalom volt arra, hogy csak
a babára és magamra figyelhessek. Abban is segített, hogy merjek
olyan gyakorlatokat csinálni, amiket egyébként lehet, hogy nem
mertem volna (mert pl. egy kicsit nyomtam vele a pocakot), viszont
nagyon jók voltak a csípőlazításra, és később a szülésnél
a fájások könnyebb elviselésére, a baba útjának segítésére!:))
A jóga és az oktató, Ágota segítségével egyszer pl. meg is
fordítottuk Zitát, amikor az egyik ultrahang alapján farfekvéses
volt. Az érzelmi felkészülésben is rengeteget segített a sok
közös beszélgetés Ágotával, akihez mint dúlához is bármikor
bármilyen kérdéssel fordulhattam, a szülés alatt is (telefonon
tartottuk a kapcsolatot). Nagyon köszönöm neki!
Ahogy közeledett a terminus ideje, már nagyon izgatott voltam, hogy
mi lesz velünk. Rossz volt a bizonytalanság, hiszen még a szülés
spontán beindulásáról sem volt tapasztalatom, nem tudtam, ha el
is jutunk egyáltalán odaáig, nálunk vajon hogy lesz majd.
Bár jóslófájásaim voltak, de az utolsó hét elején még semmi
jele nem volt a szülésnek, a méhszáj zárt, a baba feje pedig
magasan fent volt, az orvosom nem látta túl sok esélyét annak,
hogy magától beindul a szülés, indításról meg nem lehetett szó
a császáros előzmény miatt. A kérésem az volt, hogy ha már
tuti, hogy csak a császár jöhet szóba, akkor legalább úgy
történjen, hogy már beindult a szülés.
Azt megbeszéltük, hogy a terminusig várhatunk a spontán
beindulással, de mivel az október 21. volt, és az október 23.
előtti hosszú hétvégére is esett, az orvosom azt javasolta, hogy
19-én feküdjek be a Klinikára megfigyelésre. Ekkor úgy éreztem,
hogy az egész addigi azon munkálkodásom, hogy sikerüljön a
természetes szülés kútba esett, mert hát hogy fogok én bármit
is tudni tenni távol a megszokott otthoni környezettől.
A következő CTG+vizsgálat után azt mondta az orvosom, hogy a pár
nappal azelőtti állapothoz képest lassan, de azért haladtak előre
a dolgok, szűk 1 ujjnyi méhszájjal és egy picit lejjebb jött
babafejjel úgy engedett haza, hogy hátha még aznap beindul a
szülés, és akkor egy kis rásegítéssel (burokrepesztés) meg is
lesz a baba. Mindenesetre a vizsgálat megtette hatását, mert
kicsit besűrűsödtek és erősödtek a jóslófájások, de sajnos
aznap szülés nem lett belőle, úgyhogy másnap reggel jelentkeztem
a Klinikán felvételre.
Kétségbeejtő volt, hogy bárhova mentem a Klinikán, mindenhol úgy
fogadtak, hogy akkor mikor lesz a műtét. Ez nem tett jót a VBAC
sikerébe vetett bizalmamnak.
Miután mindenkivel sikerült megértetni, hogy én most csak szülés
előtti megfigyelés céljából és NEM császárra jelentkezve
kerültem ide, elhelyezkedtem a szobámban. Bőgni tudtam volna, hogy
na hát itt hogyan is fogok én bármit is csinálni a természetes
szülés érdekében.
Azért nem adtam fel, napközben többször csináltam a
jógagyakorlatokat, és többször lépcsőztem is (van olyan
ismerősöm, akinél ez segített a szülés beindulásában).
Aztán jött az éjszaka: eleve nem tudok új helyen az első éjjel
normálisan aludni, és éjfél körül azt vettem észre, hogy olyan
fájásaim vannak, amikkel már nem tudok aludni: kb. 1-1,5 óra után
elkezdtem mérni, és szépen beálltak 10 percesekre: kezdtem
örülni, hogy ha így haladnak a dolgok, még aznap szülünk!:)
Az éjszaka így telt, sajnos a fájások között nem tudtam aludni
(még nyugis zene hallgatásával sem), mert arra nem volt elég
időm, vagy mire éppen elszunnyadtam volna, már jött a következő
fájás, amit már nem bírtam ki fekve, térdelnem vagy ülnöm
kellett. Úgyhogy nálam nem működött az, hogy 10 perces
fájásokkal két fájás között még simán lehet aludni.
Próbáltam azért a jógán tanult gyakorlatokkal (légzés,
testhelyzet változtatás, befelé fordulás, átengedni magam a
fájdalomnak, hagyni, hogy a testem tegye a dolgát) segíteni az
eseményeket.
Aztán reggel elkezdett távozni a nyákdugó is, aminek nagyon
örültem, és kezdett egyre valóságosabbnak látszani a VBAC
sikere. Szinte el sem hittem, hogy mindez velem történik (hogy
megtörténhet), hiszen az első szülésemnél ilyen dolgok
megtörténéséig el sem jutottunk.
Az éjszakai „sikerek” után napközben viszont semmi nem
történt. Leálltak a fájások. Csak délután kezdődtek újra, de
teljesen rendszertelenül. Teljesen elszomorodtam, hogy ebből ma sem
lesz semmi…
Már előre féltem az éjszakától, hogy megint nem tudok majd
aludni: valamit azért sikerült két fájás között, de kb. fél 1
körül arra eszméltem, hogy ezek a fájások már nagyon erősek:
mértem, de abszolút rendszertelenek voltak (8-10 percesek, majd egy
pár 6-7 perces, majd megint 8-10-15 perces, rövidebbek is voltak
mint az előző napi 10 percesek).
A lényeg, hogy a protokoll szerint 5 perces rendszeres fájásokkal
kellett volna csak jelentkezni a nővérszobában, de hát én arra
várhattam, nem jöttek.
Már nagyon rosszul voltam, 1-1 fájást csak az ágyba kapaszkodva,
görnyedve bírtam ki. Már semmi nem enyhítette a fájdalmat, sem a
légzés, sem a fájdalomnak átengedésre koncentrálás, csak azt
éreztem, hogy ez egyre rosszabb, és legyen már vége. Az erős
fájdalom miatt már az sem érdekelt volna, ha megcsászároznak.
Nem tudtam hogy állunk, mi lesz velünk, de szóltam a férjemnek,
hogy induljon el, mert azt nem tudom hogy mi lesz, de valami lesz,
mert én ezt már nem bírom…
Ezután a szülésznőmet is fehívtam, és az ő tanácsára éjjel
3 körül megmutattam magam a nővérszobában. Végig azon izgultam,
hogy csak a baba jól legyen, mert ha nem, azonnal visznek a műtőbe.
Elmentünk egy mini CTG-zésre a nővérszobába és hál’Istennek
minden rendben volt. Aztán megvizsgált az ügyeletes orvos, és
közölte, hogy gyorsan szóljanak az orvosomnak, mert különben nem
fog beérni, mert már 3 ujjnyinál tartunk. Ez nekem akkora erőt
adott, nagy boldogan mentem vissza a szobába a szülős táskámért,
és már mentünk is le a nővérkével a szülőszobára. Ekkor már
hajnali 4 óra felé jártunk. Útközben még szóltam a
szülésznőmnek, hogy jöjjön, mert úgy tűnik tényleg szülünk.
A szülőszobán mondták, hogy már tud rólunk az orvosom is,
úgyhogy úton volt a „csapat”!
Izgatott voltam (féltem is,) de annyira jó is volt, hogy végre itt
tartunk, a szülőszobán csak 1 másik kismama volt, úgyhogy
nyugalom volt, megkaptam azt a szobát, ahol első gyermekemmel is
vajúdtam, rámkötötték a CTG-t, kértem labdát, és kaptam is
(annyira örültem, hogy nem fektettek le), és a hajnali csöndben
azon hintázgatva vártam a többieket. A szülőszobai nővérke
rámtette a CTG-t, behozta nekem a labdát és lekapcsolta a
nagyvillanyt (annyira jól esett a figyelmessége), úgyhogy csak egy
kis lámpa adott fényt.
Pár perc múlva megérkezett a férjem, aztán az orvosom is. A
vizsgálat után kiderült, hogy már 4 ujjnyinál járunk!:) Ez
megint csak adott egy nagy adag energiát! 1 ujjnyit haladtunk a
tágulással addig, amíg leértem a szülőszobára.
Nemsokára megérkezett a szülésznőm, bekötötte az infúziót és
jött a burokrepesztés. Emlékeztem, hogy Virág születésekor ez
nem volt valami kellemes, úgyhogy megkértem a férjemet, hogy az
egyik fülemre tegyen be nekem zenét (amit egyébként is hallgattam
a várandósság alatt, és amit ezért mi csak babazenének
hívtunk), hogy az is segítsen ellazulni.
Szóval így jött a burokrepesztés, de még előtte rutinosan
megkérdeztem (mert mindent szépen meg kell kérdezni, nem utána
sopánkodni, hogy ezt sem lehetett meg azt sem lehetett), hogy utána
felkelhetek-e. Ezt is megengedték (volna), amit az első szülésemnél
egyébként nem (ott akkor a köldökzsinór előreesés veszélye
miatt). Na, de erre már nem került sor, mert a burokrepesztés után
mondta a szülésznőm, hogy szóljak, ha jönnek a tolófájások.
Jött is egy fájás, és hát bizony az volt.
Kértem, hogy ne kelljen lefeküdnöm, hadd ülhessek (már amennyire
lehet kengyelbe tett lábakkal ülni), és ennek sem volt semmi
akadálya, még egy kispárnát is kaptam a fejem alá a nagyobb
kényelem érdekében, szóval abszolút "kényelmes"
pózban lehettem (ami számomra a korábbi tapasztalataimmal
ellentétben megintcsak elképzelhetetlen volt, hogy ez is
lehetséges), egyik fülembe pedig továbbra is ott szólt a
„nyugizene”. Szóval itt már a végén jártunk, sajnos hiába a
tudatos készülés, ott akkor a kimerültségtől már nem sikerült
mindig szépen és hatékonyan venni a levegőt és ügyesen nyomni.
Közben a babát végig biztattam, hogy nagyon ügyes! Engem pedig a
csapat, hogy ügyes vagyok, jól csinálom (ez nagyon jól esett, és
nagyon sok erőt adott). Szegény férjem csak a kezem simogatásával
tudott segíteni, de akkor az ott mindennél többet jelentett.
Az utolsó fájások előtt már úgy éreztem nem bírom tovább ezt
a végeláthatatlan feszítő, szétszakadok érzést, és nincs erőm
többet nyomni sem, úgyhogy meg is kérdeztem, hogy mennyi van még,
mert már nem bírom. Erre a szülésznőm : „Hát innen már nincs
visszaút?! Ha ügyes vagyok 1, de max. 2 fájás és megvagyunk!”
A következő fájáskor pont nem sikerült jól vennem a levegőt,
úgyhogy 2 lett belőle.
…És 2012. október 21-én hajnali 5:40-kor (ismét) megszületett
a CSODA, második kicsi lányunk, Zita, akivel együtt küzdöttünk
meg a természetes szülés élményéért.:)
A burokrepesztéskor mekóniumos volt a magzatvíz, úgyhogy Zitát a
kibújás után egyből elvitték beoltani. Ilyenkor (ez utólag
derült ki) szoktak adni oxitocint (hogy gyorsítsák az
eseményeket), de nálunk ugye erre már nem került sor, mert egyből
jöttek is a tolófájások. Utólag ez is olyan jó érzéssel
töltött el, hogy annyira ügyesek voltunk, hogy még erre sem volt
szükség. Az első, amit megláttam a kicsi lányból, az a nagy
talpa volt, és meg is jegyeztem, hogy hát ezért rugdosott olyan
nagyokat.:)
Az azonnali elvitel miatt sajnos elmaradt az, hogy szülés után
egyből a hasamra tegyék a babát (amit eredetileg elképzeltem), de
az már tényleg hab lett volna a tortán, és emiatt nem maradt
bennem rossz érzés.
Részemről teljes volt a sikerélmény: el sem akartam hinni, hogy
megcsináltuk, hogy sikerült (és ezt többször is hangoztattam),
és megkönnyebbülés volt, hogy végre megszűnt a fájdalom (az
utolsó 2 tolófájás előtt már nagyon az erőm határait
feszegettem).
A gátmetszést észre sem vettem, csak utána kérdeztem, hogy
szükség volt-e rá.
Míg Zitát elvitték (Apa ment vele) az orvosom ellátott engem, ami
a szüléshez képest már szinte egyáltalán nem fájt. Nagyon
féltem a császáros heg betapintásától, de gyakorlatilag észre
sem vettem, az orvosom nagyon ügyes volt. Miután engem
rendbetettek, pár perc múlva jött Apa Zitával, aki már nagyon
cuppogta a kezét: kapott is egyből cicit, és kb. 20 percet
magunkra hagytak (ez is annyira jó volt!:)), és ez a kis ajándék
békésen szuszogott ott mellettem.
Sajnos utána megint vissza kellett adnom megfigyelésre (a mekónium
miatt), mi pedig tovább beszélgettünk Apával – bár én csak
azt tudtam ismételgetni, hogy hihetetlen, hogy sikerült.
A szülés napján nagyon gyenge voltam, sikerült többször el is
ájulnom, úgyhogy a kicsilányt csak másnap reggel kaptam meg, de
onnantól kezdve már vissza sem adtam!:)
Az egész hihetetlen élmény volt, a fájdalom része azért nagyon
kemény volt, de összehasonlíthatatlanul jobb így szülni
(legalábbis nekem), mint császárral. A szülés előtti
befektetésnek akkor nem örültem, de így utólag jó volt, mert
amilyen rendszertelen fájásokkal végül a szülőszobára mentünk,
otthonról nem biztos, hogy egyáltalán elindultunk volna a
kórházba.
És annyira örülök, hogy tényleg sikerült teljesen
természetesen, mindenféle külső beavatkozás nélkül (amit ugye
nem is lehetett volna a császáros heg miatt, még oxitocint sem
adhattak volna, ezért is izgultam nagyon, hogy mi lesz, de olyan jó,
hogy végül nem is volt szükség semmire, idegen dolog csak a
branül volt a kezemben az infúzió miatt) szülni. Annyira jó
volt, hogy minden történhetett a maga ütemében, és hagyták,
hogy Zita akkor szülessen meg, amikor akar (és ő egyébként pont
a terminus napján akart megszületni), hogy csak kérni kellett, és
amennyire lehetett alternatívvá tehettem az annak nem igazán
mondható szülőszobát (nem kellett lefeküdnöm CTG-zés közben,
hanem kaptam labdát, és a kitolásnál is lehettem félig ülő
helyzetben, nem pedig teljesen vízszintesben).
Nem tudom, hogy akartam-e valaha is ennyire bármit is, mint azt,
hogy ezúttal végre átélhessem a természetes szülést. Most
értettem meg és tudtam helyrerakni magamban sok mindent az első
szülésemmel kapcsolatban is, és sok minden, amit nem tudtam
elfogadni helyreállt bennem. De azt hiszem a legnagyobb sikerélmény,
hogy be tudtam bizonyítani – elsősorban magamnak –, hogy KÉPES
VAGYOK szülni! Köszönöm a Jóistennek, hogy ezt átélhettem, és
köszönöm Mindenkinek, aki ebben támogatott és mellettem volt!