Nagyon remélem, hogy a történetem erőt ad más VBAC előtt álló anyáknak.
Még jobban örülnék, ha első szülő nők is erőt meríthetnének a tapasztalatainkból, hogy minél kevesebb esetben forduljon elő a szülés sürgetése és a műtét - amennyiben valóban nem indokolt.
Íme a mi történetünk:
Első szülésemre teljes gőzzel készültem (2012 április). Elképzeltem, hogy mennyire csodálatos élményben lesz részünk. Férjemnek, fiamnak és nekem. Mindent elolvastam a témában (legalábbis akkor azt hittem, hogy mindent). Egy mumus volt: a császármetszés. Nekem nem lehet császárom. Kizárt! Annyira féltem tőle, hogy minden könyvben mindig átlapoztam az erre vonatkozó részeket.
Sajnos hatalmas kudarc élménnyel kellett szembenéznem, mert ugyan egy komplikáció mentes terhességen voltam túl, de altatásos császármetszéssel született meg a fiam több órás vajúdás után. Gyakorlatilag átaludtam a gyermekem születését és életem legnagyobb eseményét. A mai napig könnyek gyűlnek a szemembe, ha felidézem az akkor történteket.
Fájásokkal érkeztem a kórházba, ahol a vizsgálatok után bekerültem a vajúdóba. Itt egyre többen lettünk. Akkor még nem sejtettem, hogy ez bizony nekem nem jó, mert beszélgetni kezdtem a többi vajúdó anyukával, hogy tompítsam a fájdalmaim. Ez annyira jól sikerült, hogy egyre ritkábban jöttek a kontrakciók. Tehát a doki úgy döntött, hogy jöhet az oxitocin, amit sem én, sem a fiam nem viselt jól. Így lekapcsolták rólam. Viszont nem tágultam és a fájások sem erősödtek. Pánikolni kezdtem, hogy teljesítenem kell, milyen ciki már, hogy enyhülnek a fájások. Végre szülőszobára kerültem, de szinte ahogy felfeküdtem, jött újra az oxi. Nem tudom, hogy milyen mennyiségben nyomták belém, de jött egy olyan kontrakció, ami nem akart múlni és totál rosszul lettem tőle. Emellé társult, hogy hallottam esni a gyerek szívhangját, amitől elfogott a pánik. Szerintem itt volt egy kis eszméletvesztésem is. Arra emlékszem, hogy rohannak be az orvosok, tolnak a műtőbe és jön a császár (amire titokban akkor már vágytam). 15:39-kor született meg a fiam. Férjem vele lehetett egy darabig szerencsére. Az intenzíven ébredtem totálisan kómásan. A nővérek meg sem tudták mondani, hogy a fiammal minden rendben volt-e. Azt sem tudtam, hogy él-e vagy sem. Látogatás valamikor 5 felé volt, akkor jött a dokim és a férjem. Doktornő biztosított róla, hogy minden rendben a gyerekkel, de annyira rá volt tekeredve a köldökzsinór, hogy emiatt nem haladt a szülés. 6-kor hozták be kb. 10 percre a fiamat pólyában. Meg sem szoptathattam. Éjszaka szinte semmit nem aludtam. Általában sírtam. Hol azért, mert császárral kellett szülnöm (szar anya vagyok), hol azért, mert nem volt mellettem a kicsikém és borzasztó volt belegondolni, hogy esetleg bőg valahol (szar anya vagyok).
Másnap sírva kérdeztem a kórházban a szülésznőmet, hogy van-e így esélyem még hüvelyi úton szülni. Ő persze nyugtatott, hogy ez lehetséges.
Amikor második gyermekemmel lettem terhes rengeteget aggódtam. Hogy fogom megszülni? Maradjak a császárnál? VBAC-et akartam, de nagyon féltem, hogy belehalok majd, mert császár után szülni „képtelenség”. Megéri? Mi van, ha reped a méhem? És ez így ment éjszakáról éjszakára. Voltak napok, amikor utáltam, hogy terhes vagyok, mert meg kell szülnöm a gyereket. Mi van, ha nem úgy sikerül, ahogy én azt elképzeltem? Hiszen az elsőnél is teljesen máshogy alakult!
Valami véletlen folytán rávettem magam, hogy egy barátnőmmel elmenjünk egy VBAC körbe, ahol nagyon sok olyan dolgot hallottam, ami napokig, hetekig elgondolkoztatott és rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem ennek hatására.
A szülésznő nekem nem vált be az első alkalommal, de mivel a megszokott orvosomnál szerettem volna maradni, bizalmat szavaztam nekik ismét. Sokat céloztam az orvosomnak arra, hogy hüvelyi úton szeretnék szülni. Kérdezgettem, hogy ő milyen esélyeket lát, de valahogy mindig azt éreztem, hogy kitér a téma elől.
Szép lassan (nagyon lassan) eljutottam oda, hogy dúlára lesz szükségem. Ez köszönhető volt akkori segítőmnek is, aki nagyon tolt ebbe az irányba. Nagyon nehezen szántam rá magam, hogy felvegyem egy dúlával a kapcsolatot. Amikor megtettem, akkor is még hetekig hezitáltam, hogy menjek, vagy ne menjek hozzá. Megérezhette a bizonytalanságomat, mert kaptam tőle egy sms-t, aminek hatására felkerestem.
Áldottnak érzem magam, hogy az utam Szilvi felé vezetett. Már az első alkalom után mélyen a szívembe zártam. Volt sok találkozásunk, aminek hatására erősödtem és sokszor el is bizonytalanodtam, hogy mit kellene lépnem. Végül a 30-32. hét környékén jutottam el oda, hogy meghoztam a végleges döntést és váltottam. Átmentem egy másik kórházba (István).
Ezzel egyidejűleg orvost is váltottam. Ezt a döntést volt nehezebb megtenni.
Nem is megyek bele jobban a részletekbe. Még annyit talán érdemes elmondanom, hogy nagyon féltem. Első szülésem előtt éppen, hogy volt bennem egy kis félsz, de most néha pánik rohamok jöttek rám és sírni kezdtem a gondolattól, hogy szülnöm kell. Sem hüvelyi úton sem műtéttel nem akartam szülni. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy valaki varázsolja ki belőlem a gyereket.
Lassan jött a szülés kiírt napja, de semmi jele nem volt annak, hogy gyermekem kivágyik a nagy Világba. Kezdtem elég ideges lenni, mert első fiamnál beindult a dolog és tudtam, hogy nem a legszerencsésebb indítással kezdeni egy császár utáni szülést. Persze a dokim felkészített rá, hogy lehet, később jön a baba és ő akkor is nagyon bizakodó a vbac-kel kapcsolatban. Többször biztosított róla, hogy nem erőltetné ő sem a hüvelyi szülést, ha látná, hogy semmi esélyem sincsen rá. Nagyon nagy erőt adott ezzel nekem.
40. hetem utolsó napján mentem vissza „bemutatóra” a főorvos elé, hogy megvitassák, mi legyen a sorsom. Ekkor már beletörődtem abba, hogy ennyi volt, jön a következő császárom. Ám nemhogy az indítást nem pedzegettük, hanem még az időpontot is kitolták (február 4-e helyett 8-a lett). Igaz, hogy doktor úr azt mondta, hogy nagyon nem akar még jönni ez a baba, de ez valahogy nem vette el a kedvem. Sőt, pszichésen annyira pozitívan hatott rám az, hogy napoltuk az indítást és későbbre került a kiírt dátum, hogy itthon meg is jegyeztem a férjemnek: két napon belül tuti megszülök.
És tényleg! Aznap este 6 óra felé jöttek az első görcsök. Akkor még nem foglalkoztam vele, mert már annyiszor volt az elmúlt napokban ilyen, hogy most nem akartam előre inni a medve bőrére. Viszont jöttek fél óránkét kb. 2 órán keresztül és kezdtek sűrűsödni elég hamar. Én meg örültem, mint majom a farkának. És féltem.
Amikor már éreztem, hogy ez bizony az lesz, hívtam Szilvit és a doktornőt is.
11-kor voltunk bent a kórházban, ahol Szilvivel együtt mentünk fel a szülőszobára. Nagyon szerencsés voltam, mert ügyeletben éppen egy nagyon kedves és jó szülésznő volt mellettem (G.A.). Nem vizsgált fél óránként, nem rontott ránk állandóan. Hagyott szépen vajúdni. Sőt! Minden egyes vizsgálat előtt szólt legalább fél órával, hogy majd jönne és vizsgálna. Nagyon szimpatikus volt. Teljesen új az eddig megtapasztalt élményeim mellett.
Igazából magára a vajúdásra nagyon homályosan emlékszem vissza. Emlékszem, hogy legalább négyszer hánytam közben. Hogy viszonylag hamar melltartóra vetkőztem. Sikerült átlépni viszonylag hamar az 1-2 ujjnyis mumust. Itt még röhögni is volt erőm. Illetve emlékszem, hogy meg is jegyeztem Tibinek és Szilvinek, hogy szinte élvezem a vajúdást. Még arra is megkértem őket, hogy fotózzák le az indulóban lévő „bába csíkomat”.
Jött egy fájás, azonnal segítségért kiáltottam és már csillapították is a fájdalmat a derekamban muskotályzsályás forró vizes borogatással. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyit számít az, hogy közben valaki masszíroz, borogat. Elviselhetővé tették azt a pár másodperces-perces fájdalmat, ami ilyenkor rám tört. Meglepő volt, hogy férjem mennyire profin és hősiesen tudott Szilvivel közösen segíteni rajtam. Mintha már csinálta volna előtte.
Jött az első pszichés akadály: fél 2-től fél 4-ig semmi tágulást nem produkáltam. Még mindig csak 3 ujjnyira voltam nyitva. Persze, hogy aggódtam, mert bennem volt, hogy ismétlődni fog minden, mint első fiammal. A szülésznőm akkor már beszélt a doktornővel, hogy mi legyen a következő lépés. Arra jutottak, hogy magzatburkot kellene repeszteni. Természetesen mindenbe beleegyeztem, amit javasoltak, mert maximálisan bíztam a szakértelmükben. Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, illetve nem töltött el rettegéssel, hogy mi van, ha ez sem segít majd…
Megtörtént a repesztés. Vajúdtam tovább. Most már nem találtam annyira élvezetesnek a dolgot. Főleg, hogy nagyon rég óta ébren voltam már és kezdtem igazán elfáradni. Az idő pörgött, én meg nagyon lassan tágultam. Persze nyugtatgattak, hogy ez olyan, mint egy első szülés, ami bizony elhúzódhat rendesen.
Nem vagyok benne biztos, talán eljutottam 5-6 ujjnyira, amikor már a doktornő (B.J.) is megjelent.
A következő megpróbáltatás az volt, amikor közölték, hogy oldalt vagy háton fekve kellene vajúdnom, mert kezd ödémásodni a méhszáj. Eléggé megijedtem, hogy mi lesz. Nehezen tudtam elképzelni, hogy túlélem a vajúdást ilyen pozíciókban. Viszont doktornő meggyőző volt. Kértem tőle még egy utolsó lehetőséget, hogy az éppen érkező fájásomat ágyra dőlve vészelhessem túl és erőt gyűjthessek az elkövetkező időszakhoz. Szerencsére megkaptam. Hihetetlen, de ezek az apró dolgok erőt adtak ahhoz, hogy tartsam magam és elhiggyem, hogy túl fogom élni más testhelyzetben is a fájásokat.
Mivel nagyon nem haladtam, jött a retteget javaslat: oxitocin. Persze egy percet nem hadakoztam ellene. Visszhangoztak doktornő szavai egyik beszélgetésünkről, amikor hasonló esetben az anyuka nem egyezett bele és végül ismételt császár lett a vége. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok és mindenkinek az a célja, hogy ne legyen műtét a vége. Szó nélkül beleegyeztem. Így sikerült 8 ujjnyira tágulnom.
Itt már nagyon szenvedtem, nagyon fáradt voltam és egyre kevésbé hittem el, hogy meg tudom csinálni. Káromkodtam és átkoztam magam, hogy miért nem battyogtam be a SOTE-ra és császároztattam simán meg magam.
Doktornő nagyon sokat segített azzal, hogy végig kitartott mellettem, hitt bennem és hangoztatta, hogy képes vagyok rá, látja bennem az erőt. Komolyan el nem tudtam képzelni, hogy milyen erőt láthatott. Fájások között aludtam, olyan kimerült voltam már. Szükségem volt valami pluszra. Ekkor kértem meg férjemet, hogy küldjön barátnőmnek egy üzenetet, hogy imádkozzon értünk, mert szükségem van segítségre.
Mivel nem akart haladni a tágulás doktornő elkezdte a méhszáj tágítását kézzel. Mit mondhatnék? Nem volt egy kellemes érzés háton vajúdni, miközben tágítanak. De itt már tényleg alig voltam képben azzal, hogy mi történik. Rettegtem, hogy 10-12 óra vajúdás után jön majd a császár. Ennyit szenvedtem és kénytelen leszek szembenézni azzal, hogy nem sikerült a szülés.
Végre eljutottunk oda, hogy megvolt a teljes tágulás és jöttek a toló fájások. Barátnőm szavai csengtek fülemben, aki pár hónapja szült: „Állati jó érzés”. Nekem nem volt az. Tény, hogy jobb az összes többi szakasznál, de nálunk ez is szépen elhúzódott. Én 2 órásra emlékszem. Később kiderült, hogy sokszor többet csúszott vissza a baba, mint előre és ezért is tartott sokáig.
Én azt hittem, hogy soha nem lesz vége. Mindig felcsillant a remény, hogy mindjárt kint van, de valahogy az a mindjárt hosszú percekbe és órákba nyúlt bele. Egyik lábamat doktornő fogta, másikat a szülésznő vagy egy rezidens. Karjaimat pedig férjemnek és Szilvinek támasztottam. Itt már annyira fáradt voltam, hogy szerintem sokszor teljes önkívületben nyomtam. Csak hallgattam, ahogy a férjem és a szülésznő kiabál, hogy „nyom, nyom, nyom még mindig nyomod, nyomjad”. Azt hittem megszakadok. Próbáltam a nagy tüdőmre fókuszálni, de valahogy úgy éreztem, hogy ide én kevés vagyok. Ráadásul én máshogy nyomtam volna szívem szerint. Nekem jól esett hangot kiadnom közben, de a szülésznő (aki leváltotta az éjszakást) nagyjából megtiltotta.
A gyerkőcnek külön segíteni kellett, hogy beilleszkedjen a szülőcsatornába. Valahogy ez is sikerült. Utána meg jöttek a rémképek. Akkor most, ha bekerül a szülőcsatornába a gyerek, akkor melyikünknek van kisebb esélye a túlélésre? Miért nem hagytam, hogy simán császár legyen ez is?
És természetesen doktornő csak biztatott, hogy meg tudom csinálni és csak csináljam, amit mondanak. Hát csináltam. Nyomtam. De baromi nehéz volt koncentrálni arra, hogy úgy csináljam, ahogy „kell”.
És meghallottam a vákuum szót! Ettől aztán tényleg zokogni kezdtem magamban. Nem akarok vákuumot! Miért nem tudom kinyomni már a gyereket? Miért ilyen nehéz ez nekem?
Feltették kengyelbe a lábaimat és úgy kellett tovább nyomnom. Ez is megrémisztett. Majd doktornő felmászott az ágyamra mögém, és kitolásnál a hasam nyomásával segített tolni.
Végre eljutottunk oda, hogy kint volt a gyerkőc feje. Fantasztikus érzés volt, amikor lenyúltam és éreztem, hogy mennyi haja van. Itt nem lett volna szabad nyomnom, de egyszerűen már nem tudtam kontrollálni a dolgokat. Jött az inger és képtelen voltam teljesen visszafogni magam. Megtettem, amit tudtam, de kevés volt. Végül nyomhattam és kint volt Bence (2014. 02. 11 11:43-kor született meg - 21 és fél hónappal a császármetszésem után).
A szülésznő azonnal mondta, hogy sajnos rövid a köldökzsinór (35 cm körüli volt) és így csak a pocakomra tudja őt tenni, de ez akkor már nem számított. Sokkos zokogásba törtem ki. Sikerült! Megcsináltuk! Csak zokogtam és mondogattam, hogy el sem hiszem és borzasztóan örültem. Annyira jó volt megérinteni a puha kis bőrét, selymes haját!
A méhlepény elég hamar megszületett. Utána doktornő kénytelen volt egy betapintást csinálni a császáros hegem miatt, majd mivel repedtem és vágtak is, varrnia kellett. Ezek elég fájdalmas élmények voltak utána, de túléltem. Bence meg csak sírt és sírt. Végre elvágta apukája a köldökzsinórt és feljebb húzhattam magamon. Gyönyörű szép újszülött volt!
Egy hét elteltével azon gondolkoztam, hogy mennyire lehetek mazochista, ha olyan gondolatok cikáznak át rajtam, hogy „szeretném újra átélni az egészet az elejétől a születése pillanatáig”. Annyira szenvedtem, olyan sokszor gondoltam azt, hogy na, most visznek a műtőbe és ennyi volt. Napokkal később is sírni tudtam volna azon, hogy milyen fájdalmakat éltem át. Mégis! Fantasztikus élmény volt! Az én esetemben igaz volt, hogy, amint megszületett Bence, elfelejtettem hirtelen, hogy milyen fáradt vagyok és mennyit szenvedtem az eredményig.
Férjem, Szilvi, doktornő és az ott jelenlevő nők hiányában ezt nem tudtam volna egyedül megcsinálni. Nagyon hálás vagyok férjemnek, aki végig kitartott és hitt bennem. Sokat gondolkoztam azon, hogy talán én végig sem bírtam volna csinálni az ő helyében. Hálás vagyok, hogy mindezt átélhettük közösen és tudom, hogy még szorosabb lett a kapcsolat kettőnk között. Jó volt látni szemében a könnyeket a meghatódottságtól. Szilvi ereje, a hónapos munkák, a sok ölelése, gyengédsége, illetve a humora, amit kaptam tőle szülés közben, pótolhatatlan volt. És természetesen a doktornő, aki végig hitt bennem és biztosított arról, hogy igenis lehet az a végkimenetel, amit megálmodtam. Nagyon jól esett, amikor szülés után azt mondta, hogy büszke rám, mert nem mindenki tudta volna ezt így végig csinálni. Először nem akartam elhinni, de ma már ebből merítek erőt. Köszönöm nekik!
/Ágnes/
Első szülésemre teljes gőzzel készültem (2012 április). Elképzeltem, hogy mennyire csodálatos élményben lesz részünk. Férjemnek, fiamnak és nekem. Mindent elolvastam a témában (legalábbis akkor azt hittem, hogy mindent). Egy mumus volt: a császármetszés. Nekem nem lehet császárom. Kizárt! Annyira féltem tőle, hogy minden könyvben mindig átlapoztam az erre vonatkozó részeket.
Sajnos hatalmas kudarc élménnyel kellett szembenéznem, mert ugyan egy komplikáció mentes terhességen voltam túl, de altatásos császármetszéssel született meg a fiam több órás vajúdás után. Gyakorlatilag átaludtam a gyermekem születését és életem legnagyobb eseményét. A mai napig könnyek gyűlnek a szemembe, ha felidézem az akkor történteket.
Fájásokkal érkeztem a kórházba, ahol a vizsgálatok után bekerültem a vajúdóba. Itt egyre többen lettünk. Akkor még nem sejtettem, hogy ez bizony nekem nem jó, mert beszélgetni kezdtem a többi vajúdó anyukával, hogy tompítsam a fájdalmaim. Ez annyira jól sikerült, hogy egyre ritkábban jöttek a kontrakciók. Tehát a doki úgy döntött, hogy jöhet az oxitocin, amit sem én, sem a fiam nem viselt jól. Így lekapcsolták rólam. Viszont nem tágultam és a fájások sem erősödtek. Pánikolni kezdtem, hogy teljesítenem kell, milyen ciki már, hogy enyhülnek a fájások. Végre szülőszobára kerültem, de szinte ahogy felfeküdtem, jött újra az oxi. Nem tudom, hogy milyen mennyiségben nyomták belém, de jött egy olyan kontrakció, ami nem akart múlni és totál rosszul lettem tőle. Emellé társult, hogy hallottam esni a gyerek szívhangját, amitől elfogott a pánik. Szerintem itt volt egy kis eszméletvesztésem is. Arra emlékszem, hogy rohannak be az orvosok, tolnak a műtőbe és jön a császár (amire titokban akkor már vágytam). 15:39-kor született meg a fiam. Férjem vele lehetett egy darabig szerencsére. Az intenzíven ébredtem totálisan kómásan. A nővérek meg sem tudták mondani, hogy a fiammal minden rendben volt-e. Azt sem tudtam, hogy él-e vagy sem. Látogatás valamikor 5 felé volt, akkor jött a dokim és a férjem. Doktornő biztosított róla, hogy minden rendben a gyerekkel, de annyira rá volt tekeredve a köldökzsinór, hogy emiatt nem haladt a szülés. 6-kor hozták be kb. 10 percre a fiamat pólyában. Meg sem szoptathattam. Éjszaka szinte semmit nem aludtam. Általában sírtam. Hol azért, mert császárral kellett szülnöm (szar anya vagyok), hol azért, mert nem volt mellettem a kicsikém és borzasztó volt belegondolni, hogy esetleg bőg valahol (szar anya vagyok).
Másnap sírva kérdeztem a kórházban a szülésznőmet, hogy van-e így esélyem még hüvelyi úton szülni. Ő persze nyugtatott, hogy ez lehetséges.
Amikor második gyermekemmel lettem terhes rengeteget aggódtam. Hogy fogom megszülni? Maradjak a császárnál? VBAC-et akartam, de nagyon féltem, hogy belehalok majd, mert császár után szülni „képtelenség”. Megéri? Mi van, ha reped a méhem? És ez így ment éjszakáról éjszakára. Voltak napok, amikor utáltam, hogy terhes vagyok, mert meg kell szülnöm a gyereket. Mi van, ha nem úgy sikerül, ahogy én azt elképzeltem? Hiszen az elsőnél is teljesen máshogy alakult!
Valami véletlen folytán rávettem magam, hogy egy barátnőmmel elmenjünk egy VBAC körbe, ahol nagyon sok olyan dolgot hallottam, ami napokig, hetekig elgondolkoztatott és rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem ennek hatására.
A szülésznő nekem nem vált be az első alkalommal, de mivel a megszokott orvosomnál szerettem volna maradni, bizalmat szavaztam nekik ismét. Sokat céloztam az orvosomnak arra, hogy hüvelyi úton szeretnék szülni. Kérdezgettem, hogy ő milyen esélyeket lát, de valahogy mindig azt éreztem, hogy kitér a téma elől.
Szép lassan (nagyon lassan) eljutottam oda, hogy dúlára lesz szükségem. Ez köszönhető volt akkori segítőmnek is, aki nagyon tolt ebbe az irányba. Nagyon nehezen szántam rá magam, hogy felvegyem egy dúlával a kapcsolatot. Amikor megtettem, akkor is még hetekig hezitáltam, hogy menjek, vagy ne menjek hozzá. Megérezhette a bizonytalanságomat, mert kaptam tőle egy sms-t, aminek hatására felkerestem.
Áldottnak érzem magam, hogy az utam Szilvi felé vezetett. Már az első alkalom után mélyen a szívembe zártam. Volt sok találkozásunk, aminek hatására erősödtem és sokszor el is bizonytalanodtam, hogy mit kellene lépnem. Végül a 30-32. hét környékén jutottam el oda, hogy meghoztam a végleges döntést és váltottam. Átmentem egy másik kórházba (István).
Ezzel egyidejűleg orvost is váltottam. Ezt a döntést volt nehezebb megtenni.
Nem is megyek bele jobban a részletekbe. Még annyit talán érdemes elmondanom, hogy nagyon féltem. Első szülésem előtt éppen, hogy volt bennem egy kis félsz, de most néha pánik rohamok jöttek rám és sírni kezdtem a gondolattól, hogy szülnöm kell. Sem hüvelyi úton sem műtéttel nem akartam szülni. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy valaki varázsolja ki belőlem a gyereket.
Lassan jött a szülés kiírt napja, de semmi jele nem volt annak, hogy gyermekem kivágyik a nagy Világba. Kezdtem elég ideges lenni, mert első fiamnál beindult a dolog és tudtam, hogy nem a legszerencsésebb indítással kezdeni egy császár utáni szülést. Persze a dokim felkészített rá, hogy lehet, később jön a baba és ő akkor is nagyon bizakodó a vbac-kel kapcsolatban. Többször biztosított róla, hogy nem erőltetné ő sem a hüvelyi szülést, ha látná, hogy semmi esélyem sincsen rá. Nagyon nagy erőt adott ezzel nekem.
40. hetem utolsó napján mentem vissza „bemutatóra” a főorvos elé, hogy megvitassák, mi legyen a sorsom. Ekkor már beletörődtem abba, hogy ennyi volt, jön a következő császárom. Ám nemhogy az indítást nem pedzegettük, hanem még az időpontot is kitolták (február 4-e helyett 8-a lett). Igaz, hogy doktor úr azt mondta, hogy nagyon nem akar még jönni ez a baba, de ez valahogy nem vette el a kedvem. Sőt, pszichésen annyira pozitívan hatott rám az, hogy napoltuk az indítást és későbbre került a kiírt dátum, hogy itthon meg is jegyeztem a férjemnek: két napon belül tuti megszülök.
És tényleg! Aznap este 6 óra felé jöttek az első görcsök. Akkor még nem foglalkoztam vele, mert már annyiszor volt az elmúlt napokban ilyen, hogy most nem akartam előre inni a medve bőrére. Viszont jöttek fél óránkét kb. 2 órán keresztül és kezdtek sűrűsödni elég hamar. Én meg örültem, mint majom a farkának. És féltem.
Amikor már éreztem, hogy ez bizony az lesz, hívtam Szilvit és a doktornőt is.
11-kor voltunk bent a kórházban, ahol Szilvivel együtt mentünk fel a szülőszobára. Nagyon szerencsés voltam, mert ügyeletben éppen egy nagyon kedves és jó szülésznő volt mellettem (G.A.). Nem vizsgált fél óránként, nem rontott ránk állandóan. Hagyott szépen vajúdni. Sőt! Minden egyes vizsgálat előtt szólt legalább fél órával, hogy majd jönne és vizsgálna. Nagyon szimpatikus volt. Teljesen új az eddig megtapasztalt élményeim mellett.
Igazából magára a vajúdásra nagyon homályosan emlékszem vissza. Emlékszem, hogy legalább négyszer hánytam közben. Hogy viszonylag hamar melltartóra vetkőztem. Sikerült átlépni viszonylag hamar az 1-2 ujjnyis mumust. Itt még röhögni is volt erőm. Illetve emlékszem, hogy meg is jegyeztem Tibinek és Szilvinek, hogy szinte élvezem a vajúdást. Még arra is megkértem őket, hogy fotózzák le az indulóban lévő „bába csíkomat”.
Jött egy fájás, azonnal segítségért kiáltottam és már csillapították is a fájdalmat a derekamban muskotályzsályás forró vizes borogatással. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyit számít az, hogy közben valaki masszíroz, borogat. Elviselhetővé tették azt a pár másodperces-perces fájdalmat, ami ilyenkor rám tört. Meglepő volt, hogy férjem mennyire profin és hősiesen tudott Szilvivel közösen segíteni rajtam. Mintha már csinálta volna előtte.
Jött az első pszichés akadály: fél 2-től fél 4-ig semmi tágulást nem produkáltam. Még mindig csak 3 ujjnyira voltam nyitva. Persze, hogy aggódtam, mert bennem volt, hogy ismétlődni fog minden, mint első fiammal. A szülésznőm akkor már beszélt a doktornővel, hogy mi legyen a következő lépés. Arra jutottak, hogy magzatburkot kellene repeszteni. Természetesen mindenbe beleegyeztem, amit javasoltak, mert maximálisan bíztam a szakértelmükben. Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, illetve nem töltött el rettegéssel, hogy mi van, ha ez sem segít majd…
Megtörtént a repesztés. Vajúdtam tovább. Most már nem találtam annyira élvezetesnek a dolgot. Főleg, hogy nagyon rég óta ébren voltam már és kezdtem igazán elfáradni. Az idő pörgött, én meg nagyon lassan tágultam. Persze nyugtatgattak, hogy ez olyan, mint egy első szülés, ami bizony elhúzódhat rendesen.
Nem vagyok benne biztos, talán eljutottam 5-6 ujjnyira, amikor már a doktornő (B.J.) is megjelent.
A következő megpróbáltatás az volt, amikor közölték, hogy oldalt vagy háton fekve kellene vajúdnom, mert kezd ödémásodni a méhszáj. Eléggé megijedtem, hogy mi lesz. Nehezen tudtam elképzelni, hogy túlélem a vajúdást ilyen pozíciókban. Viszont doktornő meggyőző volt. Kértem tőle még egy utolsó lehetőséget, hogy az éppen érkező fájásomat ágyra dőlve vészelhessem túl és erőt gyűjthessek az elkövetkező időszakhoz. Szerencsére megkaptam. Hihetetlen, de ezek az apró dolgok erőt adtak ahhoz, hogy tartsam magam és elhiggyem, hogy túl fogom élni más testhelyzetben is a fájásokat.
Mivel nagyon nem haladtam, jött a retteget javaslat: oxitocin. Persze egy percet nem hadakoztam ellene. Visszhangoztak doktornő szavai egyik beszélgetésünkről, amikor hasonló esetben az anyuka nem egyezett bele és végül ismételt császár lett a vége. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok és mindenkinek az a célja, hogy ne legyen műtét a vége. Szó nélkül beleegyeztem. Így sikerült 8 ujjnyira tágulnom.
Itt már nagyon szenvedtem, nagyon fáradt voltam és egyre kevésbé hittem el, hogy meg tudom csinálni. Káromkodtam és átkoztam magam, hogy miért nem battyogtam be a SOTE-ra és császároztattam simán meg magam.
Doktornő nagyon sokat segített azzal, hogy végig kitartott mellettem, hitt bennem és hangoztatta, hogy képes vagyok rá, látja bennem az erőt. Komolyan el nem tudtam képzelni, hogy milyen erőt láthatott. Fájások között aludtam, olyan kimerült voltam már. Szükségem volt valami pluszra. Ekkor kértem meg férjemet, hogy küldjön barátnőmnek egy üzenetet, hogy imádkozzon értünk, mert szükségem van segítségre.
Mivel nem akart haladni a tágulás doktornő elkezdte a méhszáj tágítását kézzel. Mit mondhatnék? Nem volt egy kellemes érzés háton vajúdni, miközben tágítanak. De itt már tényleg alig voltam képben azzal, hogy mi történik. Rettegtem, hogy 10-12 óra vajúdás után jön majd a császár. Ennyit szenvedtem és kénytelen leszek szembenézni azzal, hogy nem sikerült a szülés.
Végre eljutottunk oda, hogy megvolt a teljes tágulás és jöttek a toló fájások. Barátnőm szavai csengtek fülemben, aki pár hónapja szült: „Állati jó érzés”. Nekem nem volt az. Tény, hogy jobb az összes többi szakasznál, de nálunk ez is szépen elhúzódott. Én 2 órásra emlékszem. Később kiderült, hogy sokszor többet csúszott vissza a baba, mint előre és ezért is tartott sokáig.
Én azt hittem, hogy soha nem lesz vége. Mindig felcsillant a remény, hogy mindjárt kint van, de valahogy az a mindjárt hosszú percekbe és órákba nyúlt bele. Egyik lábamat doktornő fogta, másikat a szülésznő vagy egy rezidens. Karjaimat pedig férjemnek és Szilvinek támasztottam. Itt már annyira fáradt voltam, hogy szerintem sokszor teljes önkívületben nyomtam. Csak hallgattam, ahogy a férjem és a szülésznő kiabál, hogy „nyom, nyom, nyom még mindig nyomod, nyomjad”. Azt hittem megszakadok. Próbáltam a nagy tüdőmre fókuszálni, de valahogy úgy éreztem, hogy ide én kevés vagyok. Ráadásul én máshogy nyomtam volna szívem szerint. Nekem jól esett hangot kiadnom közben, de a szülésznő (aki leváltotta az éjszakást) nagyjából megtiltotta.
A gyerkőcnek külön segíteni kellett, hogy beilleszkedjen a szülőcsatornába. Valahogy ez is sikerült. Utána meg jöttek a rémképek. Akkor most, ha bekerül a szülőcsatornába a gyerek, akkor melyikünknek van kisebb esélye a túlélésre? Miért nem hagytam, hogy simán császár legyen ez is?
És természetesen doktornő csak biztatott, hogy meg tudom csinálni és csak csináljam, amit mondanak. Hát csináltam. Nyomtam. De baromi nehéz volt koncentrálni arra, hogy úgy csináljam, ahogy „kell”.
És meghallottam a vákuum szót! Ettől aztán tényleg zokogni kezdtem magamban. Nem akarok vákuumot! Miért nem tudom kinyomni már a gyereket? Miért ilyen nehéz ez nekem?
Feltették kengyelbe a lábaimat és úgy kellett tovább nyomnom. Ez is megrémisztett. Majd doktornő felmászott az ágyamra mögém, és kitolásnál a hasam nyomásával segített tolni.
Végre eljutottunk oda, hogy kint volt a gyerkőc feje. Fantasztikus érzés volt, amikor lenyúltam és éreztem, hogy mennyi haja van. Itt nem lett volna szabad nyomnom, de egyszerűen már nem tudtam kontrollálni a dolgokat. Jött az inger és képtelen voltam teljesen visszafogni magam. Megtettem, amit tudtam, de kevés volt. Végül nyomhattam és kint volt Bence (2014. 02. 11 11:43-kor született meg - 21 és fél hónappal a császármetszésem után).
A szülésznő azonnal mondta, hogy sajnos rövid a köldökzsinór (35 cm körüli volt) és így csak a pocakomra tudja őt tenni, de ez akkor már nem számított. Sokkos zokogásba törtem ki. Sikerült! Megcsináltuk! Csak zokogtam és mondogattam, hogy el sem hiszem és borzasztóan örültem. Annyira jó volt megérinteni a puha kis bőrét, selymes haját!
A méhlepény elég hamar megszületett. Utána doktornő kénytelen volt egy betapintást csinálni a császáros hegem miatt, majd mivel repedtem és vágtak is, varrnia kellett. Ezek elég fájdalmas élmények voltak utána, de túléltem. Bence meg csak sírt és sírt. Végre elvágta apukája a köldökzsinórt és feljebb húzhattam magamon. Gyönyörű szép újszülött volt!
Egy hét elteltével azon gondolkoztam, hogy mennyire lehetek mazochista, ha olyan gondolatok cikáznak át rajtam, hogy „szeretném újra átélni az egészet az elejétől a születése pillanatáig”. Annyira szenvedtem, olyan sokszor gondoltam azt, hogy na, most visznek a műtőbe és ennyi volt. Napokkal később is sírni tudtam volna azon, hogy milyen fájdalmakat éltem át. Mégis! Fantasztikus élmény volt! Az én esetemben igaz volt, hogy, amint megszületett Bence, elfelejtettem hirtelen, hogy milyen fáradt vagyok és mennyit szenvedtem az eredményig.
Férjem, Szilvi, doktornő és az ott jelenlevő nők hiányában ezt nem tudtam volna egyedül megcsinálni. Nagyon hálás vagyok férjemnek, aki végig kitartott és hitt bennem. Sokat gondolkoztam azon, hogy talán én végig sem bírtam volna csinálni az ő helyében. Hálás vagyok, hogy mindezt átélhettük közösen és tudom, hogy még szorosabb lett a kapcsolat kettőnk között. Jó volt látni szemében a könnyeket a meghatódottságtól. Szilvi ereje, a hónapos munkák, a sok ölelése, gyengédsége, illetve a humora, amit kaptam tőle szülés közben, pótolhatatlan volt. És természetesen a doktornő, aki végig hitt bennem és biztosított arról, hogy igenis lehet az a végkimenetel, amit megálmodtam. Nagyon jól esett, amikor szülés után azt mondta, hogy büszke rám, mert nem mindenki tudta volna ezt így végig csinálni. Először nem akartam elhinni, de ma már ebből merítek erőt. Köszönöm nekik!
/Ágnes/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése