Miért is?

Az én történetem még nincs fent. Még nem jutottam el odáig, még várjuk a harmadik babát, a VBA2C-t. De addig is, átmásolom ide is a kis gondolatfüzérem, amit egy VBAC közösségbeli kérdésre szedtem össze... hogy miért is olyan fontos ez az egész...

"És hogy miért akarok szülni? Hogy a fiam/lányom úgy indulhasson el az élete útján, ahogy azt a természet/evolúció/Isten (kinek mi tetszik) rendelte, kitalálta, megalkotta.. Megkapva a vajúdásom során azokat a hormonokat/kezdőcsomagot, amire szüksége van. Kifelé haladva megkapva azokat a bacikat a gyomrába, amire szintén nagy szüksége van. Megkapva anya ölelését. Az első összebújást. A védelmet, a közelséget élete legelső perceiben/óráiban. Soha többé nem akarok a csecsemőmtől egy teljes napon át emeletekkel elválasztva lenni. Főleg élete legelső napján. Mert elemi szükséglete az ölelésem. És nekem is elemi szükségletem. És ha kimarad, mint az első két gyermekem születésekor, azt soha többé nem lehet bepótolni. Aztán azért is, mert szeretnék tudni felkelni a kisbabámhoz szülés után pár órával/pár nappal. Nem szeretnék még több összenövést a hasamba, elég, ami már ott van. Szeretném magam eldönteni, és meghatározni, hogy mekkora családom lesz. De most két császár után már a harmadikra is rettegve gyúrunk rá. Szeretném biztonságban tudni az aktuális terhességet követő pocaklakót is, és nem rettegni a császáronként drasztikusan növő rendellenesen nőtt méhlepény kockázat miatt. Szeretném az élet egyik legcsodálatosabb és legtermészetesebb jelenségét megélni... és újra az élet egyik legcsodálatosabb és legtermészetesebb jelenségévé tenni. Amiben egészséges nőnek érezhetem magam, aki éppen szül. És a kisbabámat is. És nem betegnek, akit MUSZÁJ valahogy KEZELNI, mert hát azért van itt... mert ha itt van, beteg... Szeretném a magam, a leendő gyermekem, és a férjem nevében is visszakapni a CSODÁT. Amit már kétszer is átélhettünk volna, ha én és a babám élvezünk prioritást, és nem a falon ketyegő óra, a nem teljesített centik, és a beskatulyázó protokoll. Szeretném megadni a gyermeknek azt az induló sikerélményt, hogy velem együttműködve KIKÜZDÖTTE MAGÁT az ÉLETbe. Azt a sikerélményt, amit ha bármely tetszőleges pszichológust kérdezünk, rendkívül fontos momentummá emel a szakma. Ellenben ha a nőgyógyászat átlagos személyzetével kerül szóba, jelentéktelen semmivé degradálódik e másik szakma szemében.

És végül miért szeretnék mindenáron természetesen szülni? Semmiért. Valójában nem szeretnék... legalábbis nem mindenáron. Nem baj, ha a következő babám veszélyben lévő életét egy harmadik császármetszés megmenti. Egyetlen rossz szavam sem lesz, ha így történik. Viszont ha nem vagyunk valódi veszélyben, akkor nem szeretném csak azért alávetni magamat egy nagy hasi műtétnek, a gyermekem pedig a császárral járó minden élettani hátránynak, mert "így szoktuk". Legyen császár, ha kell. De csak, ha TÉNYLEG kell."

/Kriszti, e blog indítója/